Előzmény: Ádám Lívia: A vasfüggöny mögött

1980. május 22-én már az osztrák hegyek köszöntöttek és a muskátlitól pirosló házak ejtettek bámulatba bennünket. Az első élményeim egyike, egy az autópálya mellet levő Rosenberger étterem mosdója volt. (Egy folyóvízzel felszerelt fürdőszobás vidéki házban nőttem fel, amit akkor még nagyon kevesen mondhattak el magukról.) Amit ott láttam, az felülmúlta…

1980. május 22-én már az osztrák hegyek köszöntöttek és a muskátlitól pirosló házak ejtettek bámulatba bennünket.

Az első élményeim egyike, egy az autópálya mellet levő Rosenberger étterem mosdója volt.

(Egy folyóvízzel felszerelt fürdőszobás vidéki házban nőttem fel, amit akkor még nagyon kevesen mondhattak el magukról.)

Amit ott láttam, az felülmúlta minden képzeletemet, pedig jócskán megáldott az ég élénk fantáziával.

Halk zene, tisztaság, kellemes őszibarack illat fogadott.

Én itthon már annak is örültem sokszor, ha a színház mosdójában toalettpapír is volt.

Olyan feledhetetlen élmény volt ez a számunkra, mint amikor valaki először lát színes filmet.

Ahogy közeledtünk Salzburg fele, havas hegycsúcsok váltottak fel a dimbes-dombos tájat.

Éppen pihenőt tartottunk egy útszéli parkolóban, amikor felfigyeltem a hegy különleges formájára.

Elneveztem, az „Alvó Óriásnak”.

Gondolom nem én voltam az első, aki ezt felfedezte, mert azóta ez egy turistákat csalogató látványosság lett, de mégis sokáig úgy éreztem, hogy ez a hegy, ez a látvány csak az enyém.

Egy pár évvel később, amikor már rendszeresen hazalátogattam, sosem mulasztottam el ennél a hegynél megállni és az én alvó óriásomat üdvözölni.

Hadd osszam meg ezt a látványt mindazokkal, akik még nem jártak arra.

Még aznap, késő délután megérkeztünk Bajorország híres fővárosába, amely a történelem viharos idejében oly sok magyarnak adott otthont és menedéket.

A hotel, ahol az utazási iroda számunkra szobát foglalt, valahol München peremén állt. Közvetlen szomszédságunkban egy kézi autómosó és egy karosszérialakatos műhely volt, ami nem emelte a környék színvonalát.

Évek múlva, amikor már heti több alkalommal is Münchenbe autóztam, megpróbáltam a hotelt megtalálni, de nem ment. Talán azóta már lebontották, de ha a hotel maga még állna is, a környék annyira megváltozhatott, hogy azért nem ismernék rá.

Az első napot városnézéssel töltöttük el, az utcák óriásinak tűntek, a forgalom félelmetesnek. Az áruházak zsúfolásig tömve szebbnél szebb dolgokkal és minden olyan csábítóan olcsó volt.

Az első, amit németül megtanultam, hogy az „ab” (-tól) azt jelenti, hogy a táblán lévő alacsony ár csak egy reklámfogás és hogy egyetlen darabot sem talál az ember, ami annyiba kerülne.

A körte és alma ára a mérlegtől a kasszáig miért lett a duplája, arra is csak mások segítségével jöttem rá, mert mi Magyarok a „Pfund-ot” (ami fel kilót jelent) nem használjuk.

Barátom valamelyest tudott németül, még érettségizett is belőle, de ez a nyelvtudás csak éppen a legszükségesebb dolgok megértéséhez volt elegendő.

Ami pedig az én nyelvtudásomat illette, hát az még a kislányom színvonalát sem érte el.

Rettentően feszülté és ingerülté tett, hogy a körülöttem lévő világot bár észlelem, mégis valahogy kirekedtem belőle.

Az étlapot nézegettem ugyan az ebéd rendelésekor, de inkább csak azért, hogy lehetőleg a legolcsóbb ételt válasszam róla, de amikor már harmadik nap is a pincér disznósültet knödlivel (sós ízű krumpligombóc) hozott, sírva fakadtam, hogy én nem szeretem a knödlit és még csak meg sem kóstoltam.

Közben hívogattuk szorgalmasan a telefonszámot, amit ismerősömtől kaptunk, de érthetetlen módon csak csenget, csak csenget, és senki nem vette fel.

Már arra gondoltunk, hogy rossz lehet a telefonvonal és felkerestük a címet.

Egy régi boltíves ablakokkal díszített ház kapujában böngésztük a lakók névsorát és nagy örömünkre rá is leltünk az ismerős névre.

Becsengettünk és vártuk, hogy történjen valami. Aztán ismét és ismét megnyomtuk a csengőt.

„Biztosan nincsenek itthon, talán majd este több szerencsével járunk.”– gondoltuk jóhiszeműen.

Este nyolckor ismét ott toporogtunk a szemerkélő esőben és telve bizalommal és reménnyel csengettünk. Egy kis idő múltan az ajtó kinyílt és egy magas, termetes német férfi állt meg előttünk. Idegesen hadonászott a kezével és mérgesen mondott valamit.

A szavakat nem értettem, de a mozdulatait annál inkább. Nem kívánatos látogatok voltunk, és mint később kiderült, azt mondta, hogy ne zavarjuk őket.

Nem értettem semmit az egészből, nem erről volt szó.

„Most mihez kezdünk? Hova menjünk? Merre induljunk?”-ilyen és hasonló gondolatok cikáztak fejemben.

Szótlanul bandukoltunk, s az esőcseppek összekeveredtek könnyeim sós izével. Így legalább nem kellett magyarázkodnom kislányom előtt, aki mit sem sejtve, mérhetetlen bizalommal fogta a kezem, hogy anyu miért is olyan szomorú. A hotel jó egy órányira volt még tőlünk, még is túl gyorsan odaértünk.

Aznap éjjel nem igen jött álom a szememre, s bár nem beszéltünk róla, de a szép tervek, az illúzió „egy szebb, szabadabb és lehetőségekben gazdag világ”-ról igencsak megfakultak.

Másnap reggeli után mindenki csomagolt és hazaindult.

Mindenki, csak mi nem.

Mi úgy döntöttünk, hogy még a hotelben maradunk, legalább is addig, amíg nem találunk valami olcsóbbat.

Sürgősen pontos információra lett volna szükségünk, vagy egy segítő jó tanácsra.

Egy grafitival díszített telefonfülkében lapozgattuk a telefonkönyv gyűrött oldalait.

Apró kicsi betűkkel ott állt a név, amit kerestem. A boldogságtól összeszorult a torkom és remegő kezekkel tárcsáztam a számot. A második csengetés után egy férfihang szólalt meg a vonal másik végén.

Egy távoli rokonom volt, akit személyesen még sosem láttam, de többet tudtam róla, mint sok másról, aki a közelemben élt…

Elmondtam neki, hogy ki vagyok, és hogy szívesen találkoznék vele. A közelben lakott s így ez nem jelentett gondot.

Körbenézett, mint aki még vár valakire, aztán sietős léptekkel elindult velük az egyik közeli étterem fele. Egy kávét rendeltünk és mire a bögre kiürült, már el is hadarta, hogy ő sajnos semmiben sem tud segíteni nekünk, meg nem is igen szeretné, ha valaki meglátná őt, a mi társaságunkban, mert akkor a magyar hatóságok megtilthatnák a hazalátogatását.

Döbbenten néztem őt, egy kis félelemtől vacogó egérre emlékeztetett. A kávé árát az asztalra tettem és minden jót kívánva elbúcsúztam.

Ja igen, valamikor még a két vacogás között azt is mondta, hogy menjünk haza.

(Ezt a mondatot a kezdeti időszakban, még elég gyakran hallottam, érdekes módon mindig csak magyaroktól.)

Nem csak csalódott, de mérges, sőt dühős is voltam. Ez volt az a pillanat, amikor azt mondtam: „ Na nem…. én nem adom fel. Majd én megmutatom a világnak.

Nem én vagyok az első ember, aki elhagyta a hazáját és, ha a többi megtalálta a helyét, hát én is meg fogom.”

(Tudom ez inkább a sértett hiúság hangja volt, mint a józan észé, de végül is olyan mindegy, hogy mi mozdít ki, a célod felé.)

Ismét éreztem, ahogy a sós íz végig folyik a torkomon, de már csak belülről sírtam, s a könnyeimet nem láthatta senki sem.

Este lefekvés előtt hosszú imát mondtam, s kértem a jó Istent, hogy segítsen bennünket, egy jó megoldást találni.

Úgy döntöttünk, hogy Münchenben maradunk, de valami olcsóbb szállás után nézünk.

Az idő közben kellemesre váltott és még a nap is kisütött. Tele reménnyel, jókedvűen róttuk Schwabing ( München egyik kerülete) utcáit.

Az egyik tábla a kapualjban egy panziót jelzett. A kapu nyitva állt és egy kopott fekete nyíl mutatott a bejárat felé.

Kicsit szorongva, hogy itt vajon majd milyen csalódás vár ránk, nyitottunk be az ütőtt-kopott ajtón.

Egy tágas, szinte üres előszoba fogadott, a parketta és a már elsárgult tapéta régi szebb időkről árulkodott. Az ajtónyitásakor megszólalt egy kellemetlen hangú csengő, ami a panzió tulajdonosának jelezte érkezésünket, aki nemsokára meg is jelent.

Az ajtó résein át halk zene és ételszag szűrődött az előszobába. Úgy látszik ő is itt lakhatott.

Egy alacsony, köpcös, de mosolygós szemű férfi nézett ránk. Tört németséggel, amit még én is észrevettem, kérdezte, hogy mi járatban vagyunk.

Barátom egyből rájött, hogy ő is magyar lehet, így a következő mondat már magyarul hangzott el.

Betessékelt a szobába, ahonnan a zeneszó jött és hellyel kínált bennünket.

A szoba tágas és világos volt. Óriási ablakai a fő útra néztek.

A függöny színe és a berendezés is arra engedett következtetni, hogy egyedül él.

Az egyik sarokban egy teakonyha állt, ahonnan az ismerős, hazai illatok jöttek.

„Éppen gulyáslevest főzök”- szabadkozott és kinyitott egy ablakot.

Az utca zaja elnyomta hirtelen a zenét és a leves kellemes illata is a kipufogógáz szagával keveredett.

Úgy látszik ezt ő is, észrevette, mert egy fél perccel később már be is csukta az ablakot.

Leült és poharakat tett az asztal közepére, majd valamelyik polcról egy tábla csokoládé került elő, amit kislányom kezébe nyomott.

Elmeséltük, hogy miért is jöttünk ide. Ő nyugodtan ülve végighallgatott, majd a poharakat megtöltötte valami sárga üdítővel.

Elmondta, hogy nála csak ilyen menekültek laknak és megmutatta azt a szobát, ami hosszú időre az otthonunk lett volna.

Jó nagyszoba volt, három ággyal, egy szekrénnyel. A dupla ágy előtt egy kopott asztal és három szék csúfolkodott. Jobbra tőle egy vízcsap, amiből csak hideg víz folyt. Fürdőszoba nem volt, a többiek is a közeli fürdőbe jártak tisztálkodni. A WC a folyóson balra, férfiaknak és nőknek egy.

„Főzni a szobában szigorúan tilos”- mondta és visszatessékelt bennünket az otthonába.

Kétségbeesett tekintetünk magáért beszélt, meg sem kellett szólalnunk.

„Miért jöttek éppen Münchenbe?”- kérdezte.

„Egy kisvárosban nagyobb a tolerancia az idegenekkel szemben” – folytatta.

„Itt túl sok az Ausländer (külföldi), a hivatalok sem olyan méltányosak.”

„Amikor még én jöttem más volt a helyzet” – és elkezdte mesélni az ő történetét.

Beszélgetésünk közben kiderült, hogy édesapám egyik volt dolgozójával állok szemben, akinek disszidálására még én is emlékeztem.

„Hátha itt akarnak maradni, megengedem, hogy az én fürdőszobámat használják, de ha adhatnék egy jó tanácsot, menjenek tovább egy kisvárosba.” – mondta csendesen

Megfogadtuk a tanácsát és másnap reggel útra keltünk, magunk mögött hagyva München utcáit.

Kapcsolódó cikkek:
Ádám Lívia: A vasfüggöny mögött

Ádám Lívia: Keresd az utat! – részlet