Előzmény: Ádám Lívia: Németül tudni kell
A lift hangtalanul repített az első parti meghívásunk színhelyére. A toronyház tetején egy luxus lakosztály ejtett ámulatba bennünket. Nehezen tudtuk addig elképzelni, hogy egy átlagos halandó ilyesmit megengedhet magának. (Mellesleg akkor, egy orvos még nem volt átlagos halandó.) Az ajtóban egy csinos, mosolygós arc fogadott, ő volt újdonsült barátunk felesége…
A lift hangtalanul repített az első parti meghívásunk színhelyére.
A toronyház tetején egy luxus lakosztály ejtett ámulatba bennünket. Nehezen tudtuk addig elképzelni, hogy egy átlagos halandó ilyesmit megengedhet magának. (Mellesleg akkor, egy orvos még nem volt átlagos halandó.)
Az ajtóban egy csinos, mosolygós arc fogadott, ő volt újdonsült barátunk felesége.
Elsőként léptünk be, a többi vendég csak később érkezett, így volt időnk az ismerkedésre, amit a lakás megtekintésével kezdtünk.
Ehhez hasonlót eddig csak filmekben láttam, az egész tetőtérben csak ők laktak.
Amikor beléptünk a nappali, egy előszobává szűkített része fogadott bennünket, jobb kézre tőlünk volt a konyha. Mérete a lakás területéhez képest meglepően kicsi volt, de praktikusan „U” alakban modern bútorokkal berendezve ideális lehetőséget nyújtott egy szorgos háziasszonynak különböző ételcsodák elkészítésére. Zsuzsa éppen ezzel foglalatoskodott.
Továbblépve egy hatalmas, többfunkciós nyitott tér tárult elénk, aminek panoráma ablakai a lakást körbevevő tetőteraszra néztek.
A város kezdett esti fénybe öltözni, s bár a tavaszi levegő még libabőrt csalogatott elő, ez a látvány mégis egy időre, a teraszon fogva tartott.
Ezen kívül két másik szoba volt még, közöttük egy tágas fürdőszobával. Az egyikben egy franciaágy színes ágyneművel állt, s vele szemben egy óriási tükrös szekrény, zsúfolásig tömve divatos női ruhákkal.
Zsuzsa egy gyermektelen velem egykorú nő volt. Cserfes, vidám egyfajta szokatlan őszinteséget tartalmazó modorával, hamar elnyerte szimpátiámat.
A másik szoba, bár ezt vendégszobának szánták eléggé üres volt, ami csak megerősítette bennem azt a gondolatot, hogy nem régóta lakhatnak itt.
Nagy örömmel fedeztem fel a sarokban álló varrógépet és a mellette heverő félig kész ruha, varrástudásról árulkodott.
A nappali egy polcokkal leválasztott része, János dolgozószobájaként funkcionált.
Miközben a házigazda végigvezetett bennünket, ironikus megjegyzései azt az érzést keltették bennem, hogy nem igazán boldog.
Egy jóképű, magas és karcsú testalkatú férfi, a negyvenes évei elején egy HNO (fül-orr-gégész) praxissal Augsburg peremén, fiatal feleséggel az oldalán, egy porschéval a garázsában……nem volt boldog.
Hónapokkal később már összeállt a kép, mert a gyakori találkozásaink
bepillantást engedtek a színfalak mögé.
A luxus, az autó, a praxis, de még a fiatal feleség is, sőt a partik és a hozzátartozó barátok is, részei vagy okai voltak egy óriási adósságnak, ami János éjszakai nyugalmát rabolta.
Nem csoda, hogy házaspár egyre gyakrabban veszekedett, még a jelenlétünkben is, ez mindinkább egy süllyedő hajóra emlékeztetett, amit az utasok, és a legénység el szeretne hagyni.
Helyzetünk a hónapok múltával nem sokat változott. Azizi vendéglőjében megismerkedtünk egy idős hölggyel, aki az egyik üresen álló szobáját felajánlotta, ami legalább száraz és meleg volt, arra az időre, amíg nem találunk egy kiadó lakást.
A lakáshiány, az országba áramló menekültek száma miatt katasztrofális méretekre duzzadt. Néha már éjszaka a pályaudvaron, ahová az első újságok érkeztek, bejelöltük a számunkra szóba jövőket, hogy reggel elsőként kereshessük fel.
Százával érkeztünk egy-egy helyszínre, ahol nagyon sokszor nyomorúságos, egészségtelen, teljesen lelakott helységek fogadtak. Ehhez képest az idős hölgy szobájában a földön aludni, még mindig egy kellemes dolog volt.
Megpróbáltam magam hasznossá tenni, takarítani, mosni, főzni, de hamarosan érezhetővé vált, hogy a magányhoz szokott idős hölgy szeretné a megszokott nyugalmat újra visszakapni.
Ha az ember egy nyelvet nem beszél, felerősödik az empatikus képessége, ami bennem amúgy is sokkal több volt, mint egy átlagos halandóban, és a nyelvet nem érteni, de egyre inkább érezni kezdtem.
Egy kövérkés, szőke fiatalember volt Magdaléna, az öreg hölgy unokaöccse, aki egy szép napon betuszkolt bennünket egy utcáról nyíló irodába.
A férfi rendkívül udvariasan fogadott és miután egy pár szót váltottunk elindultunk az általa megadott címre.
A ház, amiben több lakás kapott helyet, a város peremen állt. Két világos szoba teljesen bebútorozva, a konyha mindennel felszerelve, s egy fürdőszoba, ahol egy automata mosógép várt rám, azonnal elnyerte tetszésünket. Nem csoda, az elmúlt hetek szomorú tapasztalatai után.
A lakbér természetesen ezért magasabb is volt, de mivel nem volt viszonyítási alap, így ez nem is tűnt fel.
Örömünk mérhetetlen nagy volt, amikor másnap megtudtuk, hogy a tulajdonos elfogadott bennünket lakóknak.
A vágy egy saját fészek után, az otthon melege, ami erőt ad, a lelki szemeink előtt lebegő közös étkezések, meghitt beszélgetések, amiben már hónapok óta nem volt részünk, gyanútlanná és euforikussá tett mindannyiunkat.
Annál nagyobb volt a csalódásunk, amikor röviddel a beköltözésünk után, egyre fogyatkozó pénzünkből háromhavi lakbért, mint „Maklerprovisio”-t (közvetítési díjat) ki kellett fizetnünk.
Gyanútlanságunknak a tapasztalat hiánya volt az oka.
A kapitalista rendszerről szerzett első benyomás igencsak kiábrándító volt.
A „Maklerprovisio” és a kéthavi lakbér, mint”Kautió” egy jó, használt autó árát vitték el.
Az augsburgi magyarok köreiben hamarosan mindenki értesült létezésünkről és így egyre több meghívást kaptunk.
Volt, aki kíváncsiságból, mások segítő szándékkal láttak vendégül.
Megpróbáltunk az ő tapasztalataik alapján valamiféle ismeretre szert tenni, amivel esetleg a további felesleges anyagi áldozatokat elkerülhetjük.
Természetesen szerettünk volna mielőbb dolgozni, de amíg a menedékjogi kérelmünket nem fogadtak el, addig erre nem igen nyílt legális lehetőség.
A bevándorlók óriási száma miatt, ami abban az évben meghaladta a százezret, a gépezet lassan működött.
Attól a naptól kezdve, hogy papírjainkat az Auslánderamt elfogadta a német állam gondos szárnyai alá vett. Az akkori szociális juttatás, ami egy szerény, de biztonságos megélhetést biztosított, egy havi apanázs, mellette ingyenes orvosi ellátás és ruhajegy volt.
Ebben az időben értesültünk arról is, hogy mivel a menekülttáborok túl zsúfolttá váltak, a város magára vállalja a lakbér fizetését is, amennyiben ez nem haladja meg a szociális kereteket. Csak egy kérvényt kellett beadni, amire hamarosan válasz is érkezett, sajnos egy nemleges. Jogunk volt ez ellen a határozat ellen egy fellebbezést beadni, amit az akkori lakáshiánnyal indokoltunk meg.
János fáradhatatlanul kopogtatott a különböző hivatalok ajtajain és tolmácsként mindenhová elkísért bennünket.
Orvosi körökben szokás volt, a szabadság idejére -hogy a betegek ne széledjenek szét- egy kompetens helyettest beállítani.
A fizetés általában nagyon jó volt, mert kevés volt a szabad orvosok száma.
Már nem is emlékszem rá, hogy ki, de egyik nap egy ismerős férfi felhívta páromat és megkérdezte, nem lenne-e kedve egy beteg kolléga helyettesítésére.
„Csak egy-két hétről lenne szó” – mondta. „A kétségbeesett feleség még feketén is alkalmazna.”
Sokat tanakodtunk, mert a „feketén” szó félelmet keltet, de az egyre inkább fogyatkozó tartalékaink még nagyobb gondot jelentettek.
„Lassan kezdődik az iskola, és újabb kiadásokkal számolhatunk.”- volt az egyik érv, ami mellette szólt.
Egy szerencsétlen vasárnap délután valaki elmulasztotta az elsőbbséget megadni és az amúgy még új állapotban lévő Daciánk egy pillanat alatt totálkáros ronccsá változott.
Félő volt, hogy a lakást is a saját zsebünkből kell tovább fizetni, így párom „igent” mondott.
Mint kiderült, a kolléga krónikus depresszióban szenvedett és nem igen lehetett a gyógyulás idejét előrelátni.
A praxis egy vidéki kisvárosban volt és nagy létszámú betegellátásra volt berendezkedve.
Az orvos családjával egy hatalmas házban lakott, ami egy keskeny folyóson át a praxissal volt összekötve.
A feleség, aki szintén ott dolgozott, nagy örömmel és talán egy leheletnyivel, több lelkesedéssel, mint ahogy én azt szerettem volna, fogadta barátomat.
Még egy autót is kapott, ami férfiúi szívét igencsak megdobogtatta.
Hétvégeken és a szerdai napon látogatott haza, amikor is a praxis zárva volt. Telt-múlt az idő és az orvos még mindig munkaképtelen volt. A nő könyörgött, hogy párom ne hagyja őt cserben, de az állandó távollét lassan kikezdte a mi kapcsolatunkat.
Ekkor jött a javaslatom, hogy mi is oda megyünk. Három hónap augsburgi élet után elköltöztünk Offingenbe.
Egyelőre a családi ház vendégszobájában húzódtunk meg, és amíg párom a praxisban dolgozott, addig én a házat élettel és melegséggel töltöttem meg.
A nő, vagy nem tudta vagy nem akarta a háziasszonyi teendőket ellátni, s bár a ház egykori jólétről és élénk életről árulkodott, most mégis kihaltnak, hidegnek és magányosságot sugárzónak látszott.
A mindennapos, több fogasból álló ebéd az asztalköré csalogatta a szétszéledt családot.
Örömmel takarítottam és adtam vissza a bútorok pórtól megfakult színeit, a ragyogó ablaktáblákon át a vadregényes udvar zöldje kellemes nyugtató hangulattal töltötte meg a szobát.
A délutáni munka előtt frissen főzött kávé gőzölgött az asztalon, és kellemes aromával ébresztgette a szunyókálókat. Egy kis sütemény is jutott mindig a kávéhoz. Az óriási konyha minden elképzelhető géppel felszerelve, számomra a kimeríthetetlen konyhaművészet megvalósítási lehetőségeit tartogatta.
Már alig vártam sokszor a reggelt, hogy dolgozhassam. Minden olyan szép volt, igazi jó ízlésről árulkodott, de valahogy úgy, mint a Csipkerózsika meséjében, az egész ház a csókra várva, százéves álmát aludta.
Hát én mindent és mindenkit körülöttem „csókommal” újra és újra életre keltettem.
Az orvos rohamosan gyógyulni kezdett és már tevékenyen részt vett a praxis munkájában. A gyerekek vidáman indultak az iskolába és örömmel tértek haza.
Csak egy személy akadt, akinek egyre érezhetőbben nem tetszett ez a pozitív változás, s ez a feleség volt. Úgy érezte, kitúrtam a helyéből és megfosztottam attól a pozíciójától, amiről ő már oly régen lemondott.
Még a család kutyája is átpártolt hozzám.
A nyelvi nehézség nem adott lehetőséget arra, hogy tompítsak e konfliktuson, így nem maradt más hatra, mint ismét a költözés.
A következő három hónap volt életem legboldogabb három hónapja.
Egy szegényesen berendezett kétszobás lakásban leltünk menedéket a hétköznapok gondjai, elöl. A pékség, ami a ház nagy családjának tisztességes megélhetést biztosított, minden reggel kellemes kenyér illattal ébresztett bennünket.
Elkezdődött az iskola és ez újabb feladatokkal látott el. Végre az lehettem, aki mindig is szerettem volna lenni: jó anya, jó feleség és jó háziasszony. Még arra is maradt időm, hogy néha magammal foglalkozzam. Megkíséreltem a német nyelvet kölcsönbe kapott könyvekből megtanulni.
Az orvos állapota kiköltözésünk után rohamosan romlani kezdett. Én úgy gondolom, ez nem annyira velem, hanem inkább azzal függött össze, hogy amíg mi ott laktunk a felesége másképpen viselkedett. Megpróbálta eljátszani, azt a szerepet, ami talán egykor régen nem színjáték volt, hanem a boldog és szép hétköznapokat jelentette.
Barátom munkájára egyre nagyobb szüksége lett, aminek mi természetesen örültünk, mert ez a pénz, a mi tartalékainkat növelte.
A biztosító bőkezűen kárpótolt bennünket az autónk elvesztéséért és így már nem állt semmi annak útjában, hogy egy új autót vegyünk.
Csendesen szövögettük almainkat és tervezgettük a jövőt. Minden olyan jó volt, nyugodt és békés.
Az emberek gyorsan megbarátkoztak az új orvossal, akit nagy tisztelettel és szeretettel vettek körbe.
Lassan beköszöntött a tél és közeledett a karácsony. Lázasan készülődtünk az ünnepnapokra.
A Nissan autószalon kirakatából egy meggypiros autó, drapp belső burkolattal, óriási hátsó ablakkal és csábító árával hívogatott bennünket. Három nappal később már a nevünkre bejelentve és biztosítással ellátva vehettük át a kulcsokat.
„Ez lesz ám a szép karácsony!”-örvendeztünk.
(Öt évvel ezelőtt fizettünk be egy Zsigulira, amire még két évet kellett volna várnunk……ennek tükrében, az azonnal elhozható autó, természetesen még értékesebb volt.)
János barátunk egy enyhe irigységgel a hangjában jegyezte meg:”Én azért nem vettem volna a helyetekben új autót”
(Mi meg úgy gondoltuk, hogy nem vagyunk olyan gazdagok, hogy egy használt autót, amin nincs garancia, vegyünk meg.
Pont az ő példája mutatta nekünk, hogy milyen sokba kerülhet egy autó, amely már állandó szervizt igényel.)
Örömünk sajnos nem tartott sokáig, két nappal később egy kellemetlen hangú, fenyegetőző levél várt ránk otthon.
Mint kiderült, nem lett volna szabad Augsburg területét elhagynunk, mert elveszítjük a lehetőséget a politikai menedékjog megszerzésére.
Pontosan egy hetet kaptunk a visszaköltözésre.
Ismét szembesültünk a lakáshiány gondjával, de támadt egy mentő ötletem.
Az egyik partin megismerkedtünk egy Jugoszláviából kitelepült magyar orvossal, aki már régóta praktizált és gazdag ember volt.
Valahol a város peremén vett egy házat, ami jelenleg üresen állt és télen csak extra költséget jelentett.
Csak a ház egy részére volt szükségünk és ezt a város is elfogadta, és anyagilag támogatta.
Mindenki jól járt. A ház nem állt üresen, sőt ismerősünk még pénzt is kapott érte.
Bútorunk nem volt, hiszen eddig mindig csak bútorozott lakásban éltünk.
Valaki mesélte, hogy van egy szegényeket segítő szociális létesítmény, amit „Caritas”-nak neveztek.
Ez egy egyházi szervezet, ami adományokból és az egyházi adókból tartja fent magát.
Kaptunk ott mindent, ami az életünkhöz szükséges volt. Bútorokat, TV-t, de még nyelvtanfolyamot is. Ez utóbbinak örültem a legjobban.
Attól kezdve nem csak kislányom, de mi is mindennap délelőttönként iskolába jártunk.
Három hónappal később, az orvos, akitől a házat béreltük, megjelent és közölte, hogy lánya is, aki frissen elvált, beköltözik a házba.
A problémát a konyha és a fürdőszoba közös használata jelentette.
Így ismét az újságot lapozgatva, újra lakás után néztünk.
Egy fiatal romániai házaspár, ahol a szülők még magyarul is tudtak, kerestek utóbérlőt, akik hasonló feltételekkel átveszik azonnal a lakást, amit ők még hónapokig tovább fizethettek volna. Volt erre is elég jelentkező, de ők bennünket választottak.
Úgy gondoltuk, hogy innen már nem költözünk sehova, itt megállapodhatunk végre.
Akkor már intéztük az esküvőnkhöz szükséges papírokat és 1981. június 22-én az augsburgi „Standesamt”-on (Házasságkötőhivatal) kimondtuk a boldogító igent.
Kapcsolódó cikkek:
Ádám Lívia: Az első új autó
Ádám Lívia: A szabadság levegőjének sós volt az íze
Ádám Lívia: A vasfüggöny mögött
Ádám Lívia: Keresd az utat! – részlet
A könyv megvásárolható online ide kattintva!
