Előzmény: Ádám Lívia: Lehetőségeink és feladataink
Nem mindenki magányos, aki egyedül van. Én ezt a szót, ha a saját életemről beszélek, sosem használom. Tudatosan kerülöm, mert úgy érzem, óriási különbség van a kettő között, ami a lélekben lejátszódó hatását illeti.
A magányosság nyomasztó, sajgó fájdalommal (önsajnálattal) teli állapot, míg az egyedüllét egy zavartalan elmélkedésre, önismeretre és önmegvalósításra ad lehetőséget.
Azt hiszem így érthető miért neveztem magam egyedülállónak és nem magányosnak.
Münchenbe való költözésem igencsak furán alakult, s bár ezt a sztorit úgy gondoltam átugrom, most egy váratlan esemény mégis arra ösztökélt, hogy megemlítsem.
Férjem betegségének utolsó három éve hasonlított egy horror filmhez, aminek már nem igen volt köze, ahhoz a szerelemhez, amit oly hosszú ideig sikerült megőriznem a szívemben, ez inkább arról szólt, hogyan maradjak életben.
A praxisban eltöltött évek során több embert láttam meghalni, sőt egyik-másikat elkísértem a kapuig.
A közeli halál tudata megváltoztatja az embereket, vagy így, vagy úgy, de egy átalakulás mindig lezajlik.
Agyunk védekezik az utolsó pillanatig, talán azért mert az, aki nem hisz a lélek hallhatatlanságában, annak a halállal egy örök állapot, a totális megsemmisülés veszi kezdetét.
Nehéz elfogadni, hogy mindaz amit tanultunk, tapasztaltunk, mindaz amit megvalósítottunk, örökre elvész.
Mindenki tudja, hogy a mulandóságunk egy megváltoztathatatlan tény és ezt sem gazdag, sem szegény nem kerülheti el.
Amire talán hatással lehetünk, az a halál ideje és módja, de aki a megsemmisülésben hisz, annak ez sem nyújt vigaszt.
Függetlenül attól, hogy mikor és hogyan kell szemben néznünk ezekkel a tényekkel, az első sokk után jön egy depresszív, minden mindegy fázis, és aki még ezt is túléli, az elkezd újra terveket szőni, még ha ezek már nem is hosszú távra készülnek.
Sokan vannak, akik a maradék időt értelmes dolgokkal szeretnék megtölteni, olyan dolgokkal talán, amiket nem tudtak, de szerettek volna megvalósítani, de végül mindig csak egy cél marad szeretni és gondoskodni azokról, akik fontosak a számunkra.
A másik csoport, dühöng, haragszik mindenre és mindenkire és szeretne magával vinni mindent, s ha már ez nem lehet, akkor legalább elpusztítani, hogy másé se lehessen.
Az egyik a megbékélés és megbocsátás útja, a másik a harag és kétségbeesésé.
Van, aki beszél róla s van, aki elnyomja, és a hallgatást választja.
Férjem vak haragjában tört, zúzott maga körül. Nem tudott és nem is akart semmit és senkit sem elengedni.
Egy ilyen alkalommal, amikor otthonomat sebbel-lobbal hagytam el, egy ismerős férfi nyújtott védelmet számomra és bújtatott el a keresésemre küldött magánnyomozó elöl.
Két hétig ücsörögtem rettegésben a bezárt ajtók és ablakok mögött, amikor rájöttem, hogy ez sem jobb, mint a halál.
Visszamentem és attól a naptól kezdve előkészítettem a menekülés útját.
Még két év telt el így, ugrásra készen állva. Meg tanultam úgy aludni, hogy halljam a zajokat és időben ébredjek, ha a vész közeleg.
Miért nem mentem el?…..nem is tudom, talán azért, mert ez volt az otthonom, mert ide kötött a mindennapi megélhetésem, s nem utolsósorban, mert az aláírásommal többszörösen jogilag elköteleztem magam és távozásom esetén férjem rendelője azonnal megsemmisült volna, nem akartam a halálát ilyen módon meggyorsítani.
A sors, mint mindig kegyes volt hozzám és úgy intézte, hogy férjem új terveket szőtt és Budapesten egy rendelő indításába fogott.
Egyre többet volt távol és így lehetővé tette számomra a zavartalan előkészületeket.
Nem hiszem, hogy a betegségtől károsodott agya még alkalmas lett volna a helyzet racionális megítélésére, de én örültem, hogy tervei és céljai lekötötték minden energiáját és elterelte rólam a figyelmét.
Röviddel karácsony előtt sikerül a praxis épületét eladni, s bár közel nem annyiért, mint amennyibe az került, de ez akkor már nem számított. Az anyagi összeomlás már elkerülhetetlenné vált. Azt sem volt nehéz kiszámolnom, hogy ez milyen helyzetbe hoz, de a pénz nem játszott már szerepet. A legszükségesebb dolgokat, amik egy szerény életet lehetővé tettek, már biztonságba helyeztem.
Egy baráti segítséggel titokban, jutányos áron béreltem egy lakást és a rendelő adásvételi szerződése utáni napon, férjem már csak telefonon tudott elérni.
Ekkor láttam utoljára. Három hónappal később budapesti lakásából vitte el a mentő és a harmadik infarktusából már nem sikerült visszahozni őt.
Haláláról egy közös ismerős telefonhívása értesített. Megkönnyebbülést kellett volna éreznem, hiszen ezzel véget ért száműzetésem, mégis bánat és szomorúság mardosott.
A halálhírével minden megváltozott, egy csapásra eltűntek a rossz napok emlékei és mellkasomban egy őrületesen nagy lyuk tátongott.
Öt évre volt szükségem, mire képes voltam az életemből elengedni őt.
A szeretet utáni vágy sokkal előbb bekopogtatott, még nem álltam készen egy új kapcsolatra.
A férfi, aki annak idején menedéket adott, ismét felbukkant életemben.
Meggyötört lelkem, bár segítségért sóhajtozott, mégsem birkózott meg ezzel a feladattal.
Összeköltözésünk egy óriási fiaskóvá nőtte ki magát. Minden közösen eltöltött nap bizonyíték volt erre. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem szerettem őt, de ez nem volt elegendő ahhoz, hogy gyógyulást hozzon, persze ez csak az érme egyik oldala volt, a másik, hogy nem is ismertem és hogy az igazság miszerint neki komoly alkohol és anyagi gondjai voltak, úgy ért, mint derült égből a villámcsapás.
Egy év túl kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a múltat eltemessem, és a jelenbe élhessek. Nem tudtam és nem is akartam az együtt élés nehézségeivel foglalkozni.
Megkértem őt, hogy költözzön ki a lakásomból, a válasza egy rövidke „NEM” volt.
Ez a beszélgetés egy lavinát zúdított a nyakamba és feltépte bennem a gyógyulni kívánó hegeket. Újra pokollá vált az életem, ismét menekülés tervei szövődtek fejemben.
Minden amellett szólt, hogy Ingolstadt-ot elhagyjam, az utcát, ahol egykor a praxisunk állt nagyívben kikerültem és gondosan vigyáztam rá, hogy új életem még véletlenül se hasonlítson a régire.
Kislányom révén megismertem évekkel előtte egy magyar üzletembert, akit valahogy elraktam a fejemben. Ismeretségünk pillanatában már tudtam, hogy ezzel az emberrel, lesz még valami tennivalóm.
A telefonszáma készen állt, és amikor hívtam nem is csodálkoztam, hogy egy pár napja irodájába új munkaerőt keres.
Három nappal később már nála dolgoztam. München egyik leghosszabb utcájában állt egy kis szutykos konténer épület, ami nem csak a munkahelyem, de hosszú időre a legfontosabb színtere volt életemnek, ahol a munkába temetkezve meggyógyultam.
Béla, főnököm, aki egy nyugodt és jólelkű fiatalember volt éppen esküvőjére készült és azt hiszem nagyon boldog volt.
Fontos volt számomra, hogy békén hagyott. Nem kérdezett, de mindig meghallgatott.
Mélységes hálával és szeretettel gondolok ezekre az évekre vissza.
Nagy megértést tanúsított nem éppen hétköznapi sorsom iránt és hol így, hol úgy a segítségemre is sietett, ha szükségem volt rá.
Az újságban az apróhirdetések oldalán kiadó lakást kerestem, s ha úgy alakult, hát napközben meg is nézhettem.
Már a második megfelelőnek bizonyult, úgy tíz percre feküdt az irodától és a bére is elfogadhatónak látszott.
Barátom, mivel a költözés témáját többet nem említettem, gyanútlanul élte tivornyázó, számomra idegtépő életét.
A munkából hazaérve állandó kék dunszt fogadott a nappaliban, ahol a TV előtt mulatatta az időt a vacsoráig.
Napirenden voltak a kimaradozásai, miután hajnalban részegen tántorgott haza.
Nem szóltam, csak a költözésig hátralévő napokat számolgattam magamban.
Egyik reggel, amikor ő már munkába ment, megállt egy teherautó a bejárat előtt és egy pár óra múlva már autómmal az irányt mutatva haladtam a bútorokkal megrakott jármű előtt.
Nem a félelem, csak a józan megfontolás késztetett erre tettre.
Nem akartam civakodni, veszekedni. Én mindig a békés megoldások híve voltam, de sosem hagytam, hogy valami vagy valaki eltérítsen terveimtől.
Nem állítanám, hogy boldog volt, amikor délután az üres lakásba nyitott be és helyettem csak egy rövidke levél várta.
A lakbért még egy hónapra előre kifizettem, hogy ne kerüljön az utcára. Személyes dolgait most ismét használatba vehette, amik részére egy raktár helységet béreltünk.
Haragja elszállt hamar és belátta, hogy mindkettőnk számára helyesen döntöttem.
Ha az ember már nem család és otthon alapításához keres társat, akkor csak egy dolog lehet az összetartó erő, a lelki harmónián alapuló szeretet.
Ha ez nincs meg, nincs miért együtt maradni. A félelem vagy az anyagi érdek nem lehet alapja életünknek.
Barátságunk megmaradt, még ha a kapcsolatunk nem is élte túl a költözésemet.
A vele eltöltött idő is azon emlékek közé tartozik, amiket az ingolstadti eseményekkel együtt lezártam.
Kapcsolódó cikkek:
Eclipse (avagy kritika a kritikusokról)
Ádám Lívia: Lehetőségeink és feladataink
Ádám Lívia: A gyökértelen fa
Ádám Lívia: A látomás
Ádám lívia: Egy röpke eszmefuttatás a „döntés”-ről
Az állampolgárság
Ádám lívia: Ingolstadt
Ádám Lívia: Bad Steben
Ádám Lívia: Asyl – A politikai menedékjog
Ádám Lívia: Az első új autó
Ádám Lívia: A szabadság levegőjének sós volt az íze
Ádám Lívia: A vasfüggöny mögött
Ádám Lívia: Keresd az utat! – részlet
A könyv megvásárolható online ide kattintva!
