Ádám Lívia: Helló Florida, ismét itt vagyok!

„Jó utat……..érezd jól magad”
„Oh, de irigyellek………elvihetnél magaddal”
„Most Floridában jó meleg van, nem fog hiányozni a hó?”

Nem, nem fog sem a hó, sem a hideg.

Ilyen és hasonló búcsúztatókkal engednek utamra azok, akik megszokták már, hogy időnként eltűnök a szemük elöl.

Csak kevesen tudják távollétem igazi okát, úgy gondolom, nem is mindenkit érdekel, de azok részére, akiket furdalna a kíváncsiság, bepillantást engedek életem azon hónapjaiba, amit Florida ragyogó kék ege alatt töltök el.

Kezdjük mindjárt a legnagyobb élménnyel, az utazással. 

Már hónapokkal előtte kezdem beszerezni és összegyűjteni az ajándékokat.

Egyrészt van a kívánságlista, ez tartalmazza azon élelmiszerek vég nélküli felsorolását, amik nosztalgiával töltik el a külföldön élők szívét (téliszalámi, libamáj, barackpálinka, kolbász lehetőleg házi stb.). Ezekért kivégzés jár, amit mindjárt ott a reptéren hajtanának végre, a harapós hangulatú vámőrök. Vannak különösen veszélyes időszakok, mint például a Karácsony, amikor is a futószalagon körbeforgó bőröndöket kutyák szaglásszák. Egy ilyen alkalommal fogadtam meg az infarktus határán, hogy a következő kívánság listánál hajthatatlan maradok, nem lágyul el anyai szívem, egyszem lányom sóvárgó tekintetétől.

(Ennek a szigorú rendelkezésnek az értelmén már rengeteget gondolkodtam, hiszen a kereskedelemre nem jelentek veszélyt, és azt sem hiszem, hogy a fertőzéseknek ezzel gátat szabhatnának, mint ahogy azt az elmúlt idők járványai is bebizonyították.)

 

Másrészt van a hiánylista, ezeket a dolgokat vagy nem lehet, vagy nagyon körülményes beszerezni. Pirospaprika, ami az ételben is piros marad, szaloncukor, ami nélkül elképzelhetetlen a karácsonyfa. Ide sorolhatnám a pontyot is a halászlébe, de akkor biztosan nem a téliszalámi miatt tiltanának ki véglegesen Amerika területéről, ezért aztán jöhet a jól bevált halászlékocka.

Ne felejtsük el a húslevesbe való cérnametélt sem, amely legalább nem nyom túl sokat, annál nehezebb azonban elérni, hogy ne tarhonyaként érkezzen meg, figyelembe véve a bőröndök hányatott sorsát. Kevésbé igényesek részére melegen ajánlom a PUBLIX-ban kapható „Angel Hair Spaghetti”-t és fél kilónyi helyet spóroltunk a mexikói halsaláta számára.

Az árakban nincs lényeges különbség, így önmagában ezért nem lenne érdemes bármit is otthon megvenni, de akkor mi lesz a várakozással teli szempárak ragyogásával? Erről tényleg nem mondhatok le.

A vásárláskor az eladó kérdésére, hogy mit is szeretnék, általában mindig ugyanaz a válasz:

„ Ne foglaljon nagy helyet, és ne legyen túl nehéz.”

Amikor mindez meg van, akkor jöhetek én. A gyógyszereim mellett az arckrémem kap helyet. A megszokott és bevált hajfestéket is magammal vinném, de ez legkésőbb a mérlegelésnél újra visszakerül a fürdőszoba polcára. Ennek köszönhetően az első festés után, amikor is majdhogynem egy fekete színárnyalatot pillanthatok meg a tükörben, az óhajtott és a csomagoláson látható világos vörös helyett, rádöbbenek, hogy inkább a tőkehalmájat kellett volna kiraknom.

Ruha csak azért kerül a bőröndbe, hogy védje ezeket a dolgokat az ütéstől. Na, ezt nem panaszkodásnak szántam, hiszen már régen beszereztem Floridában mindent, amire szükségem lehet.

Néha, azért nem ártana egy-két új darab sem, de ilyenkor jönnek a rokonok és a barátok kedves ajándékai. Az újabb mérlegelésnél kikerülnek a könyvek, azok tényleg sokat nyomnak, s mert így a kézi csomagomat tehetik megemelhetetlenné.

Olcsó repülőjegy birtokosaként nem áll módomban meghatározni, csak ha ezért még plusz 15 EUR-t fizetek, hogy hova üljek. Átlagos magasságom és kondícióm sem teszi könnyebbé kisméretű bőröndöm felemelését a fejem fölötti magasságba, amelyben fényképezőgép, laptop, videokamera, három hónapra való szellemi és az utazás idejére testi táplálék lesz mértani pontossággal, minden milliméter hasznos felhasználásával elhelyezve. Ezt még inkább megnehezíti, hogy közben türelmetlen utasok fojtatnák útjukat, akiket e manőveremmel akadályozok és segítség helyett még jól oldalba is löknek. Nem tagadom, okoztam már én is könnyű testi sértést csomagom elhelyezése közben, de mentségemre legyen mondva, nem szándékosan.

De térjünk vissza még egy pillanatra az utazás előkészületeire.

Egy héttel a repülőgépem indulása előtt még egy kellemes 700 Km-es autóút áll előttem, mert én legtöbbször Münchenből repülök.

Ennek több oka is van, tekintsünk el a budapesti reptéri kalandjaimtól, pénzlopás, járatom törlése és az ezzel járó bonyodalmak, totális káosz és fejetlenség, horror árak egy ehetetlen szendvicsért és egy ihatatlan kávéért. Építkezés, aminek se vége, se hossza és még sorolhatnám.

Német állampolgár révén mindig vannak ügyes-bajos dolgaim, amiket el kell intéznem, így összekötöm a kellemest a hasznossal.

Indulásom téli időszakra esik, így a németországi sporttáskába meleg holmik kerülnek, de tavasz lesz, mire megérkezem, hát egy-két könnyebb dologra is szükségem lesz.

Hamarosan kiderül, hogy a sporttáska nem elegendő és jön az átpakolás a második bőröndbe. Ez nem okoz olyan nagy gondot, mert ez a csomag nem lesz mérlegelve, legfeljebb barátomtól, akinek az utolsó nap a pincébe kell lecipelnie. Többen tettek már csípős, vicces és ironikus megjegyzést utazási szokásaimra, de ez engem nem nagyon érdekel.

Én szeretem a kényelmet és a komfortot, amihez a mindennapos ruhaváltás legalább annyira hozzátartozik, mint a fürdőszoba. Sosem voltam kedvelője a sátorozásnak és a hálózsáknál is ismerek kényelmesebbet. Talán csak azért, mert mindig fázós voltam.

Az utolsó nap előestéjén már minden a kocsiba kerül, másnap csak gondosan elzárom a csapokat, hiszen három hónap alatt sok minden történhet egy gazdátlanul maradt házban, amit már egy párszor volt szerencsém tapasztalni.

Pótolhatatlan, fontos iratok előtte rokonaimhoz kerülnek és rendszerető ember lévén még egy listát is írok aktuális dolgaim állásáról, arra az esetre, ha netán valami baj történne.

Ezt a szokásomat mar több mint tíz éve vezettem be, és nem is akarok leszokni róla.

Az autóút általában kellemesen zajlik, a határok eltörlése lecsökkentette az időt és az izgalmakat.

Gyakran teszek kisebb-nagyobb kitérőket, amik változatosabbá varázsolják az egészet.

St. Pölten előtt letérek az autópályáról és ráérős tempóban élvezem a dunaparti látványt. Egy „Wiener Melange”, néha egy kellemes ebéd, ad egyéni színezetet minden utamnak. Ha az idő, mint legutóbb is fárasztóvá teszi a vezetést, egy romantikus kis panzióba vár rám, egy meleg szoba és egy frissen vetett ágy.

Mindig akad egy kellemes beszélgetőpartner is, akivel megvitathatjuk a világ dolgát.

A Németországban eltöltött napok túl gyorsan telnek. Igazán szeretem ezt az országot és harminc év szoros kötelékkel fűz hozzá.

Régi jó barátok látogatása, kellemesen elköltött vacsorák, érdekes beszélgetések szárnyakat kölcsönöznek az időnek.

 

Négy óra előtt ébredek, mielőtt megszólalna a vekker, egy nyugtalan és feszült éjszaka után.

A fejem tele van kérdésekkel, a szívem szorongással, s a lelkemben igazi sóvárgás lapul.

Szívesen kihagynám, ha lehetne, az utazásnak ezt a részét. Sosem tudom, hogy milyen kellemetlen meglepetések várnak rám, mindig van valami, ami tortúrává teszi a repülést.

A biztonsági intézkedések bár zavaróak, de szükségesek. Sok országhatárt léptem már át életem során, de sehol ezzel az arroganciával nem találkoztam még, mint amikor a családomat szeretném meglátogatni.

Úgy érzem magam, a fekete szalagok labirintusában, mint egy a vágásra terelt tehéncsorda egyik tagja.

Ebben az országban, ahol szinte mindenki idegen származású nagyon nem szeretik az „idegeneket”.

Látható élvezettel fokozzák az ember feszültségét.

„Miért jövők….mikor megyek….akarok dolgozni….mennyi pénzem van?”- záporoznak a kérdések a fejemre. Még jó, hogy egyáltalán megértem őket és válaszolni is tudok, de mi lenne, ha nem???….akkor hazaküldenek?

Biztos, hogy egy-két ősz hajszállal több lesz a fejemen minden egyes látogatás után.

Ha belegondolok, hogy egykor mennyire áhítoztam ezt az országot megismerni.

Az unokáimmal eltöltött idő kárpótol mindenért. Két kis „fürge ürge” vár rám, akik igencsak próbára teszik állóképességemet.

Vannak jó és néha rossz napok is, amikor félholtan zuhanok az ágyba. Agysejtjeim csak az életfunkciók irányítására redukálják tevékenységüket, s így minden más elmarad.

A könyvem lapjai most még nehezebbnek érződnek és a második oldal elolvasása után, amikor észlelem, hogy csak a betűk érthetetlen hadával birkózik a szemem, megadom magam az éjszakának és álomba mélyedek.

Látom, ahogy sétálok a két picivel és óriási „ezoterikus” gondolatok foglalkoztatnak. Mit főzzek nekik ebédre, mit is játszunk ma? E mellett mindenféle „sajtótörvény” elhalványul.

Legfontosabb napi teendőm, hogyan szervezzem meg a napot, hogy a ragyogó kék szemekben minél kevesebb könnycsepp szomorkodjon.

Ritkán érzem magam ilyen fontosnak.

 

Néha úgy gondolom, hogy az állandó környezetváltás, az időzónák és évszakok közötti különbség, nem csak holmi egyszerű átállást követel szervezetemtől. Apró figyelmeztető jeleit érzem annak, hogy testem közel nem olyan boldog és elégedett ezzel az élettel, mint ahogyan azt, egy külső szemlélő vélné.

Egyelőre nem látok kiutat, talán a Sors (mint már oly sokszor) küld valami megoldást dilemmára.

Ez az én „zarándok utam”, ahol gyakorolhatom az önzetlen lemondás erényét, az alázatosságot és a határtalan szeretetet.

Nem lenne nagyobb büntetés a számomra, mintha valaki megfosztana ennek lehetőségétől.


Kapcsolódó cikkek:

Ádám Lívia: Őszi séta Floridában
Ádám Lívia: Magyarok Floridában

 

 

 

Ádám Lívia: Keresd az utat! c. könyve megvásárolható ide kattintva

 

Vélemény, hozzászólás?