Mindenféle különösebb elvárás nélkül indultam útnak Arizóna felé.
Már hetekkel előtte tervezgettük útvonalunk állomásait és már akkor gyanítottam, hogy pihenésre nem is jut idő.
Itt található az egyik legnagyobb indián (Navajo) rezervátum is, ami személy szerint engem különösen érdekelt.
Minden figyelmeztetés ellenére, óriási izgalommal készültem a program e részére. Hallottam már másoktól, hogy az indiánok nem engednek bepillantást nyerni valós életükbe és a tollruhában eljárt tánc, nem más, mint a turistáknak szánt színes attrakció. Még ezzel is megelégedtem volna, hiszen eddig még ilyet sem láttam.
Az utolsó percig titok volt számomra, mire is vállalkoztam. Szerintem ismerősömnek is csak hozzávetőleges információja volt az egészről, így legalább mindkettőnk részére feledhetetlen kalanddá változott az, ami egy ártatlan kirándulásnak indult.
Megérkezésem napján már csak egy kiadós vacsorára maradt idő, aztán mindketten fáradtan dőltünk az ágyba.
Másnap az üres hűtőszekrény feltöltésével és Scottsdeal megismerésével voltunk elfoglalva.
Az álmom, amit már gyermekkorom óta a keblemen melengettem, hétfőn vette kezdetét. Mindössze három rövidke napba volt minden látnivaló bezsúfolva, s ebből az utazás is hosszú órákat követelt magának.
Page volt az úti cél, ahol Carol Bigthumb-al volt találkozónk.
Feltétlenül szerettem volna egy „Medicinmann”-t megismerni, hiszen ki tudja, mit hoz a sors, és ennél ragyogóbb alkalmat még keresve sem találhattam volna.
Leslie, aki már telefonon jelezte érkezésünket, bár minden rábeszélő képességét bevetette célom érdekében, nem sok sikerrel kecsegtetett, mert a közelben élő egyetlen „Sámán” éppen úton volt valamerre.
Alternatív lehetőség lett volna a hallását veszített öreg indián, aki minden bizonnyal nehezen válaszolt volna a feltett kérdéseinkre, ha csak nem dupla tolmács segítségével.
Az útmenti hegyek véget nem érő lánca kísért bennünket, először mindenféle színben pompázók, majd rózsaszín s végül már a talaj is vörösre változott a talpunk alatt.
Életnek alig volt jele, bár tudom, hogy még a legzordabb vidék is otthont ad állatnak, s növénynek.
Kiszáradt kórók, sárga bozótok senyvedtek a vörös porban.
Page-ba estefelé érkeztünk meg, a szállodánk a helyi duzzasztógáttal (Glen Canyon Dam) szemközti dombra épült. Ez az erőmű, ha nem is vetekedhet a Hoover Dam nagyságával, de a tó kék vize a betonfalak közé szorítva impozáns látványt nyújt a vörös óriások árnyékában.
Másnap reggel hétkor a szálloda igencsak szegényes reggelijével kezdtük a napot. A csomagokat az autóba pakolva
elindultunk a megadott irányba. Nem akartam ismerősömet kérdéseimmel nyaggatni, de furdalt már nagyon a kíváncsiság.
Egy kikötésem már az elején volt, nem akarok hegyet mászni.
Hát azt nem is kellett.
Hogy mit nevez az ember hegynek, völgynek vagy éppen szakadéknak, az mindig a hely tengerszinttől számított magassága dönti el. Néha azonban a szakadék is hegynek látszik, ha például ki kell mászni belőle.
Lefordultunk egy földútra, ami egy fából tákolt épülethez vezetett. Előtte egy asztal, mellette két autó állt.
Négy fiatal indián férfi kártyázott hátrébb. Jöttünkre felnéztek, de nem hagyták abba a játékot. Tíz perccel előbb érkeztünk.
Ismerősöm jókedvűen köszöntötte őket és viccesen megkérdezte az egyiktől: „Te Medicinmann vagy?” A fiatalember értetlenül nézett rá és természetesen nemmel válaszolt.
Ez az egész inkább nekem szólt, egy leheletnyi gúny volt benne. Nem értette miért ragaszkodom ennyire ehhez a találkozáshoz, miért olyan fontos egy „hóbortos” öregember személye?
Kilenckor még egy kocsi kanyarodott a térre és pontosan a miénk mellett parkolt. Ketten szálltak ki belőle. Mint később kiderült, ők is velünk jöttek.
A kártyázó férfiakat figyelő fiatalember hozzánk lépett.
Elintéztük volna az anyagiakat, de a kártyaolvasó eleme lemerült. Egy rövid telefonbeszélgetés után, megismerhettük Carol-t személyesen, aki megjelent egy csere géppel.
Még egyszer megemlítettük személyes kérésemet, de a válasz cseppet sem volt biztatóbb, mint előtte.
Beszálltunk a Jeep-be és elindultunk.
Én még mindig abban a hitben éltem, hogy házakat, embereket, talán egy falut vagy valami indián kézműves telepet fogunk meglátogatni.
Gyanakodni csak akkor kezdtem, amikor egy kiszáradt folyó hepe-hupás medrében követtük a keréknyomokat.
Hajmeresztően száguldoztunk a kövek és kiszáradt bokrok között. Gabriel szinte élvezte a kocsiban uralkodó feszültséget.
Ezt az utat nem ajánlanám gerincproblémákkal küszködőknek, ami eztán jött, azt sem.
Úgy éreztem ennek a rázkódásnak sosem lesz vége, de hamarosan fékeztünk, mert a folyómeder két szikla között folytatta az útját, ahol az autó már nem fért el. Kiszálltunk és gyalog mentünk tovább.
Vezetőnk elmesélte, hogy évekkel ezelőtt tizenegy ember lelte itt halálát, amikor is a váratlanul megjelent víz elborított mindent. Azóta a privát túra nem engedélyezett.
A szikla legömbölyített falai egyre kevesebb helyet biztosítottak a továbbjutásra, míg nem olyan keskenyre szűkültek, hogy oldalazva préseltük át magunkat rajta. Ez nem lett volna annyira zavaró, ha a két fal, ami között az utat meg kellett tennünk nem méterekkel a fejük fölé magasodott volna.
Ekkor jöttem rá, hogy ezt az érzést én nagyon nem szeretem.
Visszaút nem volt, mert én szorosan Gabriel nyomdokában lépkedtem, a többiek meg utánunk.
A következő meglepetés egy alumínium létra volt, ami nem érte el teljesen azt a kicsi lyukszerű nyílást, amin keresztül tovább kellett haladnunk.
Néhol a sziklafal összeért és csúszkálva egy bokaficamot reszkírozva másztunk előre.
Egy fából épített hídra jutottunk a második létrával folytatott küzdelem után, ami egy kútszerű szakadék felett vezetett.
Gabriel viccesen megjegyezte, hogy az óvatlan csörgőkígyók ide szoktak beleesni.
Azt hiszem nem én voltam az egyetlen, akiben a kérdés felmerült, hogy hol vannak a csörgőkígyók, mielőtt óvatlanul a kútba esnek?
A tornacipőm, amit nem ilyen túrára terveztek totális megsemmisüléssel fenyegetett, nem szerettem volna a visszautat mezítláb megtenni.
Így visszagondolva a leküzdött szorosra (Antelope Canyon) és a nem várt kihívásra, igazi hősnek érzem magam. Ennek ellenére nem ismételném meg.
A képek, amiket ott készítettem magukért beszélnek.
A túra végeztével Gabriel visszavitt bennünket a parkoló kocsikhoz. A közösen átélt kaland egy pillanat alatt „jó barátot” csinált belőlünk és ölelkezve vettünk búcsút egymástól, minden bizonnyal örökre.
Egy meglepetés várt bennünket, egy címet kaptunk, ahol a „MEDICINMANN” lakik és tud érkezésünkről.
Álmomban sem mertem volna gondolni, hogy egy indián faluba, sőt az otthonába is beléphetek.
Útra keltünk, de alig haladtunk egy keveset, feltünt, hogy Gabriel követ bennünket, sőt ránk villogott. Megálltunk és ismerősöm odasietett az útszélén parkoló autóhoz. A visszapillantó tükörből figyeltem a jelenetet. Úgy látszik a nagy sietségben elfelejtettük a fizetséget. Továbbra is néztem őket, amikor a kocsi alatt lángokra lettem figyelmes, kiugrottam és rohantam feléjük, addigra már ők is észlelték a tüzet. A kocsi tűzforró alja lángra lobbantotta a kiszáradt növényzet. Eszembe jutottak a vizes üvegek, amit Gabriel a túrára hozott magával, felnyaláboltam belőle egy párat és a villámgyorsan terjedő tűzre öntöztük. Gabriel bakancsával homokot rugdosott a perjére, hogy a láng nehogy ismét erőre kapjon. A nagy izgalom után már tényleg összefűzött bennünket valami, amit sosem felejtünk el. Azóta is sokat gondolok Gabrielre, aki beteg és imádkozom az egészségéért, amikor csak tehetem..
A következő falú élelmiszerboltjában (Trading Post) pontos útbaigazítást kaptunk és egy pár perccel később már Emmitt Lefthand ajtaján kopogtattunk.
Kedvesen fogadott és a beszélgetés nagyon gyorsan oldotta a kezdeti feszültséget.
Az öregúr, aki nagybátyja nyomdokaiba lépett, örömmel mutogatta sorra féltve őrzött kincseit.
A legszebb gondolatot ragadnám ki beszélgetésünkből.
„A fehér embernek Isten sokszor a templomba járást jelenti, de mi együtt élünk vele, a nap minden pillanatában.”
Gondolom, nem sokat tud az ezoterikus világszemléletről, ami sokkal több közös vonást mutat az ő Istenhitével, mint sem azt gondolná.
Elégedetten nyugtáztam, hogy ő sem csinál egyebet, mint én, csak másként.
A ceremónia nem igazán a betegnek szól, hanem a betegek gyógyulását elősegítő Istennek.
Tiszta szívemből szeretnék köszöntet mondani kedves ismerősömnek, Leslie-nek, aki mindezt számomra lehetővé tette és nem utolsó sorban egy nagyszerű indiánnak Emmitt Lefthand-nek, aki bepillantást engedett egy „Medicinmann” életébe.
Ádám Lívia: Keresd az utat! – részlet
Ádám Lívia: Keresd az utat! c. könyve megvásárolható ide kattintva
Ádám Lívia: Helló Florida, ismét itt vagyok!
Ádám Lívia: Őszi séta Floridában
Ádám Lívia: Magyarok Floridában
Ádám Lívia: „Kolbászból a kerítés”
