Ádám Lívia: Ez is, az is Floridából

Kora délelőtti sétáim, amit megpróbálok betartani, amíg csak az időjárás megengedi, több okból is hasznosak.
Megismerem a környéket, a friss levegőn vagyunk, nem kell cipelnem az egyéves jól táplált unokámat.

Előzmény: Ádám Lívia: Álom vagy valóság

Az úti cél néha egy játszótér, de szívesen etetjük a halakat és az oda totyogó kacsákat is a Coconutpark tavánál.

A délelőtt gyorsabban telik és az egészségemért is tettem valamit. Az ember nem is gondolná, hogy napi két-három órás sétával az emésztés és így a gerincpanasz is lényegesen javul.

Ez a rész, ahol mi lakunk a város peremén fekszik a mocsarak mellett. Hatalmas telkekre épültek a házak és az utcákat csatornák választják el egymástól. Ezek vezetik el az esős évszakban felgyülemlett csapadékot, s mivel a csatornarendszer itt nincs kiépítve, gondolom a házak derítőjéből kiszivárgó szennyvizet is.

A téli időszakban néha szárazon a medrükben felgyülemlett szeméthalmazzal csúfítják a környéket. Nem igen tisztítja senki. Egy-egy mélyedésben megbúvó pocsolya gondoskodik a szúnyogoknak keltető helyről.

A legtöbb utca erre földút, amit valamikor kővel szórtak fel és időről időre jön egy földgyalu, ami elegyengeti a gödröket.

Megjegyzem némelyik jobb, mint nálunk sok fő út, bár a forgalom nem hasonlítható össze.

A beton utak vezetnek át a csatornák felett és így lehet egyik negyedből a másikba jutni. Ez persze lényegesen megnöveli a távolságot és bonyolultabbá teszi a közlekedést.

A csatornák vize, bár tisztának éppen nem mondható, mégis bővelkedik álatokban. Hatalmas halakat láttunk úszkálni és a teknősbékák látogatása egy csalogató lehetőséggé vált, amivel nagyobbik unokámat rá lehet venni a reggeli öltözködés tortúrájára.

Egy kívülálló nagyot nézne és sikertelenül találgathatná, hogy milyen nyelven értekezünk egymással. Angolnak nem nevezném, a magyarra sem hasonlít, és a némethez sincs sok köze. Mindegyikből egy kevés, de az is a „babynyelv” mindent logikát és szabályt nélkülöző formájában.

A lényeg, hogy mi megértjük egymást, legalább is, amit ő meg akar érteni.

Kezdetben még reménykedtem, hogy rendszeres látogatásom elegendő lesz, hogy ha nem is három, de két nyelven nőjön fel.

Mostanra feladtam. Látom, hogy amilyen gyorsan tanul, pontosan olyan gyorsan felejt és legközelebbi látogatásom első hónapja a totális értetlenség jegyében telik el.

Sajnos nem tudom felvenni a versenyt a szülőkkel, rokonokkal és a környezettel.

Nagyon jól emlékszem még arra az időre, amikor mi Németországba kerültünk. Kislányom három hónap alatt szó szerint játszva tanulta meg a nyelvet, s bár mi magyarul beszeltünk otthon, egyre gyakrabban halottam a kérdést: „Mondhatom németül?”

Úgy gondolom, ha nem került volna a kastli magyar gimnáziumba, ma már alig beszélné a magyart.

Tartok tőle kicsit nagyobb szorgalommal kell csiszolgatnom az angolomat, mert egy idő után ez az akadály közénk állhat. Nem szeretnék egy kedves idegenné válni, aki szép ajándékokat hoz és csupa érhetetlen dolgot magyaráz.

Ma még ez a gond nem áll fent, de sok időm már nincsen.

A „mokusa” csak nekem mókuska és a „tolobéka” az angol turtle és teknősbéka keverékéből származó egyveleg.

A „nyuszika” is csak azért vésődött be kitörölhetetlenül emlékezetébe, mert egy kellemes csokoládé ízzel párosult.

A sétánk a közelünkben lévő csatorna mentén kezdődik és azzal is fejeződik be.

A csatorna mindkét oldalán egy füves út vezet, amit néhol egy sorompó zár el a lusta autósok elől, akik minden bizonnyal gyakran használnák útvonaluk lerövidítésére.

A babakocsi kerekei ugrándozva nyögnek a hepehupás talajon, de az árnyék, a fákon ugráló mókusok és nem utolsósorban a vízből kikukucskáló teknőcök megérik ezt a kis kellemetlenséget.

Némelyik telek dróthálóval, vagy fa gerendákból barkácsolt kerítéssel jelzi a sétálóknak „eddig és ne tovább”.

Amerikában még mindig élénken él az emléke a hívatlan vendég fegyverrel való fogadásának. Nem hinném, hogy bárki is rám lőne, ha egy kerítés nélküli ingatlanra belépnék, de jobb félni, mint megijedni.

Vannak emberek, akik még a csatorna menti ösvényt is a tulajdonuknak hiszik és megtiltották a sétát számunkra.

Nem akartam vitatkozni vele, de sokáig nem ment ki a fejemből. Milyen ember lehet az ilyen?

A képen látható összeeszkábált sorompó miattunk épült.

A legtöbb ház udvarán valamelyik riasztót szerelő cég táblája kívánja távol tartani a betolakodókat. Vannak ennél viccesebbek is. Legutóbb láttam egy pisztolyt tartó kezet, a szöveg mellette kb. így hangzott: „Ne törődj a kutyával, óvakodj inkább a gazdájától”.

Két fehér kacsa követett bennünket hálás hápogással a szétszórt kenyérdarabkákért és tették a gyerekek számára a sétát még érdekesebbé. Másnap már vártuk a találkozást és jól ismert üdvözlést, de csak az egyik kacsa volt a vízen és furcsa módon a fejével a víz alatt úszott. Amint közelebb értem láthatóvá vált, hogy valami fogva tartja, körkörös mozdulatokat ír le vele, majd a víz alá húzta. Gyorsítottam lépteimet, mert nem szerettem volna, ha unokáim szemtanúi lennének e jelenetnek. A víz zavaros volt, így csak homályosan lehetett felismerni egy kisebb méretű aligátor körvonalait.

Ez volt az első alkalom, amikor a szabadban találkoztam vele.

Vannak, akik leélik itt az egész életüket a nélkül, hogy egyet is látnának, remélem, hogy az unokáim is csak az állatkertből vagy a parkból mint kőszobor ismerik majd őket.

A zuhatagszerű esőt, a semmiből támadó szelet, a kerti bútorokon megbúvó kígyókat, az esti szúnyog inváziót, a mérges tűzhangyák kellemetlen harapását, a vizekben leselkedő veszélyt, ha nem is szeretni, de tudni kell elfogadni és velük együtt élni.