Fagyos téli szél fogadott Grünwaldban, amikor ez év februárjában meglátogattam drága, jó barátomat, Jóskát.

Féltem ettől a találkozástól, halogattam is már egy jó ideje, mert tudtam, hogy amit látok, nem lesz kedvemre való.

Búcsúzni jöttem, de most nem csak azért, mert elutazom három hónapra, hanem mert kedves Barátom is menni készült.

Negyed évszázadon át lehettem részese és tanúja életének.

Az emlékek vegyes érzelmekkel, de hatalmas erővel törtek a felszínre. Minden olyan volt, mintha tegnap történt volna.

Csengettem.

Egy kedves idősebb hölgy nyitott ajtót. Ismeretlen arc, de mosolygós, megismerte a hangomat a telefonból.

Eltűnt a személyzet, csendes volt a ház. Nem is olyan régen még folytonos telefoncsörgés, a titkárnők halk beszédje, a személyzet udvarias nyüzsgése fogadott.

„Ferenczy úr már várja” – hallottam valahonnan a távolból.

A szőnyegpadló elnyelte lépteim kopogását, mint mindig most is lehajtott fejjel lépkedtem a lépcsőkön, leginkább azért, hogy nehogy hasra essem megilletődéssel kevert izgalmamban.

Számtalan híres, neves ember taposta szürkére, az egykor tojáshéjszínű gyapjút.

Sosem kellett várakoznom, akkor sem, ha máshol találkoztunk, mindig pontosan érkezett.

Sok minden megváltozott, az egykori kellemes illatokkal kevert csillogás megfakult, minden az elmúlásra emlékeztetett.

Most először léphettem a hálószobába, ahol egy kényelmes karosszékben fogadott. Egy puha takaróval volt betakarva, bár a szobában igen meleg volt.

Légszomjam támadt, de nem tudom, hogy a látvány okozta vagy a szoba állott levegője.

Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy mennyire hasonlít Lenkére, a nővérére. Sosem fedeztem fel ezt a hasonlóságot, talán a fehérré vált haj tette.

Leültem vele szemben egy székre és csak bámultam, mint egy neveletlen kisgyermek, aki nem bírja a tekintetét elvenni arról, ami megdöbbentette.

Nem is tudom mit vártam?……talán, hogy a hallhatatlanok egyszer csak az elmúlás minden csúfos jele nélkül eltűnnek?

Igen, valami színpadias, könyvbe illő halálra gondoltam, nem a testből kilógó csövekre, sápadt beesett arcra, remegő, elgyengült kezekre.

A csend nyomasztó súlya még inkább megbénított, nem sűrűn voltam ilyen helyzetben.

Egy bársonyos, melegséggel teli hang oldotta fel ezt a görcsöt.

„Kislány hogy vagy? De jól nézel ki…..hány éves is vagy? Ha egy kicsit fiatalabb lennék, most megszöktetnélek.”- mondta és visszatért szemeibe a pajkos fiatalság.

Nevettem, megkönnyebbülten, tiszta szívből. Most először nem haragudtam rá a „kislány” megszólításért.

Minden nőt, kórtól függetlenül így nevezett. Csak, ha komollyá vált a beszélgetésünk, ejtette ki a nevem.

Tudta, hogy ez engem bosszant. Lehetséges, hogy éppen ezért tette.

Aztán odakuporodtam az óriás lábai elé, fejemet a térdére hajtva, csókkal borítottam el mind a két kezét.

Tudta, hogy hálám, tiszteletem és végtelen szeretetem csókjai ezek.

Aztán csendesen elmerültünk a múltban.

Nyoma sem volt már a döbbenetnek, csak a melegség és a szeretet volt jelen.

Mindketten tudtuk, hogy ez volt utolsó találkozásunk, de nem vettünk örök búcsút egymástól.

Éreztük, hogy lelkeink még találkozni fognak.