Újra és újra próbálkoztam egy társra lelni, amióta özvegységem gyászidejét magam mögött hagytam és nem csak elméletben, hanem gyakorlatban is nyitottá és fogékonnyá váltam egy újabb kapcsolatra.

Munkám folytán rendszeresen találkozom hasonló problémákkal, amiket alaposan tanulmányozhattam és ennek alapján különböző elméleteket állítottam fel.

Kórtól és nemtől függetlenül mindannyiunk legfontosabb és legnehezebb feladata egy harmonikus párkapcsolat teremtése.

Huszonéves korunkban a külső jegyek döntik el, hogy kit választunk, amit nem lehet túlzottan okos döntésnek nevezni, de ezt a bennünk intenzíven dolgozó hormonok irányítják.

Később, tapasztaltabbak leszünk és kiderül, hogy a sexen kívül még sok más dolog is fontos, sőt ezek a dolgok döntik el, hogy a rózsaszín felhő időszaka után együtt maradunk vagy sem.

Ilyenkor jön aztán a korai válás.

Alig hevertük ki a szakítás hegeket hátrahagyó élményét, már is keressük az „igazit”. Ez természetesen újabb hiba, hiszen túlontúl élénk még az elvesztett társ emléke és ez akár jó, akár rossz, mindenképpen hátrányosan befolyásolja törékeny, friss kapcsolatunkat.

Senki nem akar más árnyékában élni, sem pótlékként egy hátrahagyott űrt kitölteni, de legalább ennyire kellemetlen mások hibájáért a számlát fizetni.

Természetesen a vágy szeretni és szeretve lenni, akkor is élénken él bennünk, ha erre még nem vagyunk igazán felkészülve.

Minden szakítás, vagy partnervesztésnek van gyászideje és az ez alatt kötött újabb ismeretségek halálra vannak ítélve.

Csak óriási kompromisszumok árán maradhat egy ilyen pár együtt és nem hinném, hogy önmagunk vagy céljaink feladása árán boldogok lehetünk.

Egészen más szempontok játszanak főszerepet, amikor már nem családalapítás lebeg a szemünk előtt.

Mondhatnám úgy is, hogy 50 éves kor felett már nem közös gyermekekről, de nem is egy „lepedőbajnokról” álmodozik egy nő szíve.

Talán azért, mert lelkünk nem arányosan öregszik porhüvelyünkkel, továbbra is hasonló elképzeléseink vannak jövendőbeli társunkról, mint fiatalon. Szomorúan kell konstatálni, hogy az egykori délceg herceg közben a gyúrós italkeveréket lecserélte sörre és a kocka has terebélyes pocakká változott.

Ha tükörbe nézünk, láthatjuk, hogy a darázsderék sem a régi, de ehhez a látványhoz volt időnk szép lassan hozzászokni, hiszen tükörképünket mindennap többször mustrálgathatjuk.

Önképünk racionális megítélése bár nem egy könnyű feladat, mégis elengedhetetlenül szükségessé válik, ha nem egy állandó „első randiról’ ábrándozunk.

A világegyetem biológiai törvényei akkor is működnek, ha mi nem akarunk róla tudomást venni.

Az utódok nemzésében, a család anyagi biztonságának megteremtésében a nemek közti kórkülönbség egy fontos, nem elhanyagolandó tényező.

A nők szexuális felszabadítása és az emancipációs mozgalmak eredménye ugyan kikezdte ezt a jól bevált, megfigyeléseken nyugvó tradíciót. Egyre több fiatal férfi keresi idősebb hölgyek társaságát. Mindjárt három lényeges szempontot is megneveznék, hogy miért.

Egy idősebb hölgy tapasztalata nem elhanyagolandó tényező, velük a kapcsolat közel sem olyan komplikált, mint egy fiatal lánnyal.

Biztos, hogy nem esik teherbe és anyagilag is jobban áll.

Ezek persze eléggé alantas szempontok és egy ilyen kapcsolatnak nincs is jövője.

50 után már nem a születési anyakönyvi kivonat mérvadó, hanem a genetikai állomány. Vannak, akik korukat meghazudtoló szellemi és testi kondíciókkal rendelkeznek, mások viszont idejekorán öregszenek.

A szenilitás egy lassú folyamat, aminek fő jellemzője, hogy mindenki észleli, csak az érintett személy nem.

Igen, még a leépülő félben lévő is felismeri mások szellemi hanyatlását.

Aki ötven éves koráig nem csinált karriert, az már nem is fog, tehát nyugodtan tekinthetjük az illető foglalkozását és anyagi állapotát véglegesnek.

A családok széthullása kedvezőtlenül érinti mindkét fél addig elért eredményeit. Egy válás nem csak lelki trauma, hanem egy anyagi csőd is. Évekre van szükség, mire az érintett felek ebből felépülnek. Sajnos egyre gyakrabban fordul elő, hogy az ifjúkorban elkövetett meggondolatlan lépés, végzetes katasztrófába torkollik.

Sokan ettől való félelmükben nem is tudják magukat elkötelezni.

Egyre többen élnek „vad házasságban” hivatalos papírok nélkül, de ez senkit sem óv meg a szakítás lelki sérüléseitől, legfeljebb az anyagi károkat korlátozza.

Ez a helyzet viszont egy újabb csapdát tartogat az óvatos pároknak, hiszen az a szekér, amit két irányba húznak, az nem megy sehová. Csak a közös célok és a közös érdekek kovácsolhatják össze a családot és segítik egy kapcsolat tartósságát.

Ha az ember fél lábbal mindig az ajtón kívül áll, akkor csak idő kérdése, mikor kerül teljesen kívülre.

Idősebb korban ezek a gondok már nem annyira nyomasztóak, mert tevékenységünk az eddig elért eredmények megtartására korlátozódik.

Álszent viselkedés az, ha valaki a pénz jelentőségét alábecsüli, ilyet csak az tesz, akinek túl sok van, vagy túl kevés. Az egyik szeretne nemesebb lelkűnek látszani, akit nem rontott meg a pénz hatalma, a másik szégyenli magát, mert úgy érzi, hogy csődöt mondott.

Az egész emberi társadalom, a fogyasztásra, a kereskedésre és a tudásunk, tehetségünk áruba bocsátására épül fel, miért lenne hiba erről beszélni, vagy ezen elgondolkodni? Miért kellene ennek fontosságát megkérdőjelezni?

Napjaink gazdasági problémái érzékenyen érintenek mindenkit, nem csoda hát, ha az anyagi biztonságra való törekvés még fokozottabban meghatározza döntéseinket, mint eddig.

Senki nem akarja eltékozolni azt, amije van és így szűkmarkúbbá válik.

A nők, akik meg tanultak egyedül élni és magukról gondoskodni, joggal várják el, hogy partnerük is ezt tegye.

A férfiak többsége pedig ma már ritkán van abban a helyzetben, hogy újdonsült társát el tudná tartani, tehát ő is olyan nőt keres, aki pénz dolgában független.

Véleményem szerint erről legalább olyan őszintén kellene nyilatkoznunk, mint szexuális szokásainkról és igényeinkről, már ha ez utóbbiról tényleg őszintén tudunk beszélni.

Tapasztalatom szerint a bennünk uralkodó félelmek, vagy a büszkeségünk meggátolja a teljes őszinteséget.

Önkéntes szerepvállalásra kényszerítjük magunkat, amiből semmi jó nem származhat. Egy ilyen élet fárasztó és bekövetkezhet, hogy egy szép napon személyiségünk maradéktalanul feloldódik a sok szerepben.

A szexuális étvágy idősebb kórban alábbhagy, ami különösen a férfiaknak okoz gondot, mert ők életük végéig férfiasságukat az elért sikereikkel és az ágyban nyújtott teljesítményeikkel azonosítják. Azt azonban sértőnek tartják, és alantas dologként élik meg, ha ezen tulajdonságaik alapján választják ki, vagy ítélik meg őket.

Csak azt tudnám miért, nem ez a lényege az egésznek? Hiszen önmagukról is ez szerint alkotnak képet.

Nem csak a női társadalomban, hanem a férfiak táborában is ez a fokmérője az irántuk érzett nagyrabecsülésnek.

Ez persze nem zárja ki, hogy az illetőnek belső értékei is legyenek.

A nők köreiben aratott siker, magabiztosságot kölcsönöz, és ez megalapozza azt a határozott fellépést, ami a szakmai tudás mellett a szárnyaló karrier alapja.

Életünk nagy részét hamis, álszent morális alapok építésére pazaroljuk, a helyet, hogy őszinték lennénk másokhoz és önmagunkhoz.

Még sosem olvastam olyan hirdetést, ami ténylegesen a hirdető igényeit, elvárásait tartalmazta volna.

Mindenki kedvelt, jól csengő frázisokat használ, azt írják, amit elvárnak tőlük, nem azt, amit szeretnének.

Milyen sikerrel kecsegtet egy ilyen hirdetés?

Néha lehet olvasni a sorok között, de legtöbbször a találkozáskor átélt első benyomás szöges ellentétben áll a hirdetés tartalmával.

Nem sok női hirdetést olvastam, de biztos vagyok benne, hogy nagyon kevés nő adatlapja tartalmaz szexuális jellegű konkrét vagy bújtatott utalásokat, amíg szinte minden férfi ír ennek fontosságáról.

Itt is vannak kivételek, de én az átlagról beszélek.

Természetesen nyílt titok, hogy a nők szexuális érdeklődése akkor a legélénkebb, amikor még termékenyek. A hormonok csökkenésével, ez is csökken.

Ehhez jönnek a gyermekek, az unokák, a háztartás, a munkahelyi gondok, a betegség és már könnyen kiszámolható mennyi energia marad egy erotikus táncra.

Ismerek egy idősebb házaspárt, ahol a nőtől tudom, hogy már régen nincs köztük intim kapcsolat, de a férfi barátai előtt még mindig nem létező kalandjaival henceg, pedig tudvalevő, hogy hűséges, jó társ.

Vajon miért van erre szüksége? Vajon miért van erre szükségünk?

Miért nem tudjuk felvállalni önmagunkat?

Félünk a társadalom ítélőszékétől?

Milyen ostoba dolog egy ilyen kényszer alatt élni és a drága időt délibáb-képek alkotásával tölteni.

A fiatal kori kapcsolatok gyakran szakítással végződnek, az idős kori ismeretségek még sűrűbben.

Vajon milyen szerepet játszik ebben a hazugságok által okozott csalódás?

Mi lenne az eredménye, ha az elvárásainkat a képességeinkkel szinkronizálnánk?

Kevesebb csalódás?