Még soha nem gondolkodtam repülés közben arról, hogy valami baj történhet. Előtte néha, de a mostani utam az indiai légitársaság kimustrált gépén igencsak félelmetes volt.

New York előtt légörvények dobálták, rángatták a gépet majd egy órán keresztül.

Amikor zuhan a gép, a gyomrod tájékán megjelenik valami hideg szorongás, a fejedet pedig elönti valami lázas forróság.

Egyik sem jó, de nem tudom melyik kellemetlenebb.

Azon töprengtem, milyen iszonyú dolog egy repülőszerencsétlenségben meghalni. Na persze kevés kellemes, vagy szép halál van, de tudni, hogy nem sokára bekövetkezik, és nem tudsz ellene tenni semmit, ezek a percek vagy másodpercek borzasztóak lehetnek. Remélem a Sors kegyeltjeként „ágyban, párnák közt” halhatok meg és nem a „harcmezőn”.

Talán a korom hozza magával, talán a túl gyorsan változó világ, amiben naponta tűnnek el emberek, emlékek, helyek, amik valami szépre emlékeztettek, nyomtalanul.

Igen, ezoterikus létemre is megrémít a megsemmisülés gondolata. Az élet megújulása ennek az ego-nak vajmi keveset jelent. Ez a test, lélek és szellem így, ahogy most ismerem, elfogadom és kedvelem, egy szép napon meg szűnik létezni és vele együtt szép lassan mindaz, ami rá emlékeztetne.

Talán az írásaim megmaradnak, de az is lehet, hogy nem. Na, nem mintha ezért kezdtem volna írni. Azt hiszem azért, mert szerettem volna kimondani azt, amit mások is éreznek, gondolnak, csak nem tudják kellő formába önteni, vagy csak a hétköznapok taposómalma elfeledteti velük.

Két hét múlva ismét a reptér bonyolult információs rendszerét böngészhetem és még nem is láttam az óceánt.

A mai nap pompásnak ígérkezett egy ilyen kiruccanásra.

A reggeli fények haragoszöldre festették a vizet. Leültem az egyik kőre a parton és gondolataimba merülve belefeledkeztem a hullámok erőteljes mozgásába.

A semmiből előtörtek, hogy aztán a parti homokban kisimuljanak. Ha ezt nézem, akkor könnyű hinni a halhatatlanságban.

Volt egy pár bátor vállalkozó, aki önfeledten lubickolt a szerintem már hűvös vízben.

A szél elég erősen fújt, de egy csöppet sem zavart. Sós lehelete csak gyorsabban kiverte a borongós gondolatokat a fejemből.

Évek óta keresek egy megoldhatatlannak tűnő problémára egy olyan megoldást, ami nem kíván több áldozatot, mint amennyi feltétlenül muszáj.

Úgy tűnik, ha egy gondot lerázok magamról, helyében kapok hármat.

A társkeresés, amit most először itt Floridában is kipróbáltam, nem tartozik ezen gondok közé.

Hamarosan ráleltem a megfelelő oldalra, ahol velem egykorú emberek keresik társaikat. Ki ezért, ki azért. A program felépítése nem sokban különbözik az európaitól, csak itt jobban működik. Egyszerűbb, pontosabb. Persze itt is vannak gyengébbek, akik túlbonyolítják az egészet különböző értelmetlen, pszichológiai felmérésekkel, ami már csak azért sem hozhat jobb eredményt, mert az emberek itt sem őszintébbek, mint bárhol a világon.

Nekem szerencsém volt, legalább is, ami az oldal kiválasztását illeti.

Három hét alatt több mint ezren nézték meg az adatlapomat és több mint kétszázan szerettek volna randizni velem.

Ez persze abszolút lehetetlen főleg, mert az itteni életem elsősorban főállású „Babysitter”-ként telik és autóm is csak 5 óra után van. Na persze itt is volt rengeteg, aki csak a képeimet nézegette és az önkritika legcsekélyebb birtoklása nélkül, ismerkedni szeretett volna.

Ennek ellenére akadt még mindig bőven, akiknek válaszoltam.

Ha másra nem, de arra mindenképpen jó volt, hogy gyakorolhattam a nyelvet.

Sam, aki valamikor rendőrként dolgozott, lett volna az első randi alany. Nem jött össze….gondolom azért, mert a kedves invitálását egy üveg jó vörösborra elutasítottam, mondván, hogy vezetek. Ezután csak egy rövid hívás következett, amiben a találkozót lemondta. Nem rendített meg.

A hangja lényegesen idősebbnek tűnt, mint ami az adatlapján szerepelt. A képei elmosódottak, s így kórtalanok is voltak.

A második randira el sem kellett volna mennem. Egy elvált ember, aki unatkozik egyedül és szórakoztatására egy nem komplikált partnernőt keres. Hát ez nem én vagyok, a legjobb szándékkal sem tudnám sem magamat, sem az életemet komplikációmentesnek nevezni.

Timothy pontosan olyan volt, amilyennek képzeltem, kedves, figyelmes, csalódott, gátlásos, hétköznapi szürke egérke, aki olyan jelentéktelenül volt öltözve, hogy már nem is emlékszem mi volt rajta. Fehér bőrét a nap pirosra változtatta, így úgy tűnt, mintha mindig zavarban lenne. Három gyermeke közül egy él vele.

Egy monogám kapcsolatra képes női személyt szeretne feleségül venni.

Tehát felszarvazták, amit még mindig nem emésztett meg. Nem túl jó prognózis a következő ismeretséghez.

És utolsóként a gáláns úriember Richard, aki ugyan négyórás autóútra lakik tőlem, de lehetetlent nem ismervén, azt állítja, hogy ez nem akadály.

Bármikor jöhet, és én bármikor mehetek. Ezt a „bármikort” nem sikerült három hét alatt egy konkrét időponttá változtatni.

Bódító udvarlás, forró ölések, mindez az internet mindent elbíró hálózatán keresztül, na nem tőlem.

Egy-két érdektelen levélváltás németül vagy magyarul is beszélő egyedekkel és ezzel végére is értem az oly kecsegtető lehetőségek sorának.

Megérte az árát es nem sajnálom, mert megismerhettem, az itteni emberek társkeresési problémáját.

Egy jelentős különbséget véltem felfedezni, itt nagyobb a házasodási kedv, mint Európában és kisebb az előítélet. Nem zavart senkit, csak engem, hogy nyelvtudásom a kompjúterem segítsége nélkül igencsak unalmas társalkodóvá tesz.

Azért kíváncsi lettem volna arra, hogy ezek a férfiak, akik hajlandóak lennének velem egy partnerkapcsolatot létesíteni, hogyan képzelik a közös estéket, a meghitt beszélgetéseket, a baráti összejövetelt és a fellépő gondok, félreértések megbeszélését?

Egy vicces karikatúra lebeg a szemem előtt. Az ágy egyik oldalán fekszik egy férfi, a másikon egy nő, körülöttük gyertyák, virágszirmok és az ágy közepén egy laptop, aminek a képernyőjén a „google tranlator” programja látható.

Azt hiszem, mindenki egyetért velem, hogy ez vérfagyasztóan romantikus lehet.

Sosem fűztem túlzottan nagy reményeket az ilyen társkeresőhöz, nem azért mert nem hiszek bennük, hanem azért mert az én számomra ez még mindig másképpen működik.

Ha valaki belép az aurámba, azonnal reagálok rá. Ez a legritkábban működik a képernyőn keresztül.

Nem szépség, nem testsúly és nem is magasság kérdése, hogy az ember kihez vonzódik. Én e nélkül a vonzalom nélkül elképzelhetetlennek tartok egy társkapcsolatot.

Egy biztos, hogy sok magányos ember számára biztosít a társkereső program egy lehetőséget, hogy ezen változtassanak.

Olyan ajtókon kopogtathatsz be, ahol ki van írva, hogy „Isten hozott” és ez sokkal több, mint amit a hétköznapi élet bárki számára is tartogat.

Nekem csak játék volt, tapasztalatgyűjtés és csere, de még így is megérte, mert ha társat nem is, de egy nagyon jó barátot találtam és ez sokkal többet ér, mint egy megalkuváson létrejött párkapcsolat.