Nem terveztem egy negyedik részt írni. Úgy éreztem nincs is miről. A történet kerek volt és egy ironikus poénnal befejeződött.
……..és akkor történt valami, valami, amivel nem számoltam.
Az utolsó randi, amire el sem akartam már menni.
Az étteremmel szemközti bútoráruházban lődörögtem és azt fontolgattam, hogyan is kéne lemondani az egészet, vagy egyszerűen meg sem jelenni. (Ez a viselkedés nem egyeztethető össze a bennem lévő erkölcsi kódexszel)
A képek lustán álltak össze, s a gondolatok komótosan lopóztak a fejembe.
Ma, amikor a „happyend” egyszerűen csak „The end” lett, kaptam meg a végső lökést az íráshoz.
A kedves olvasó megérdemli, ha már a másik három részen átrágta magát, hogy ezt a történetet is megosszam vele.
Hogy miért?
Egyszerűen csak a tanulsága miatt.
Sokan követünk el hasonló hibákat, ha csak egy embert is sikerül az átadott tapasztalattal megóvni egy könnycsepptől, vagy egy hasonló csalódás élményétől, már nem hiába volt a fáradozásom.
Ugorjunk vissza az időben oda, ahol elkezdődött.
A délutáni nap még mindig teljes erejével ontotta a meleget, s a bútoráruház, ahol az időt múlattam, nem csak jóleső hűvös levegővel fogadott, de érdekes bútorai között barangolva gyorsabban teltek a percek.
A sok sikertelen randi után már nem volt igazán kedvem megjelenni és csalódottságomat leplezve, érdeklődést színlelni.
Számtalan ragyogó mentő gondolatom támadt, aminek csak egy baja volt, hogy ezeket legalább egy nappal előbb kellett volna elmondanom.
Aztán azok jutottak eszembe, akik felültettek és nem jöttek el a találkozóra. Néha hálás voltam, de valahol mérges is, mert nem ezt érdemeltem.
Ez a gondolat aztán végképp meggyőzött arról, hogy nagyon helytelen lenne, ha én is így viselkednék, különösen mert a férfi, akit Jerry-nek hívtak, messziről jött.
Nem sokat tudtam róla, csak amiről az adatlapja árulkodott és azt, hogy mint én is, éppen a téli hónapokat tölti Floridában.
Sebastian, ahol lakott másfélórás autóútra van West Palm Beach-től.
Éppen kiléptem az ajtón, amikor megszólalt a telefonom. Ő volt az, jelezte érkezését.
Az étterem teraszán foglaltam helyet, lassan már törzsvendégnek számítottam.
Már messziről megismertem, kivételesen hasonlított a fényképére.
Magas férfi, egyenes tartással, fiatalos léptekkel, komoly arccal közeledett felém.
Felálltam és széles, vidám mosollyal üdvözöltem. Az asztalhoz kísértem, ahol leültünk és elkezdődött az ismerkedés.
Kedves és udvarias volt, néha még vicces is. Elmesélte, hogy éveken át dolgozott Németországban és bár meglehetősen sokat felejtett, örömömre mégis előcsalogatta német nyelvtudását.
A szokásos kérdések után, hamar rátértünk a társkeresésünk céljára.
Hosszas betegség után elhuny felesége egy éve, hogy magára hagyta.
Nem szokta az egyedüllétet és mivel az idő ebben a korban egyre értékesebbé válik, nem akart tovább várni.
Nem találtam benne semmi kivetni valót, s mivel nem akarta vesztesége részleteit feltétlenül megosztani velem, úgy gondoltam, továbblépett ezen, és feldolgozta.
Így is volt.
Az első lépésben, mivel én már rutinos társkereső vagyok, s így már egyfajta szisztémát alakítottam ki, amivel a legrövidebb idő alatt, a legtöbb információt szedhetem belőlük ki, egyeztettem és összevetettem a hasonló és eltérő célokat, elvárásainkat és karakterbeli sajátosságainkat.
Az első kör nem is volt olyan rossz.
Sajnos az ezotériáról még sosem hallott, de ez nálam nem előfeltétel.
Sok ember él az ezoterikus szemlélet szerint, anélkül, hogy tudná.
Szeretem, ha valaki őszinte magához és másokhoz, nem rágódik a múlton, hanem tudatosan észleli és értékeli a jelent, s nem mérgezi azt a lehetséges jövő képeivel.
Úgy tűnt ebben is egyetértünk.
Ami zavart, hogy a hallókészüléke ellenére is rosszul halotta, amit mondtam és nem utolsó sorban a 14 év kórkülönbség, de ez mind lényegtelen apróság, ha minden más egyéb stimmel.
A legfontosabb, mindjárt az elején tisztázni, hogy az ember, hogyan képzeli el a társas jövőt.
Ebben a témában én mindig nagyon aprólékos és őszinte vagyok, mert ezzel az ember sok csalódástól, veszekedéstől kímélheti meg magát.
A szenvedélyes szerelem, szárnyakat kölcsönöz és megtanít a felhők közé repülni, de egy igazán nagyot, csak onnan fentről lehet esni.
Egy pár évvel ezelőtt, még én is a szerelmet kergettem reménytelenül, de azóta átértékeltem a vágyaimat.
Nem szerelem, de szeretet, megbecsülés, tolerancia és harmónia az, amire én vágyom.
A testi szenvedély egy mulandó, röpke pillanattal ajándékoz meg, s ha távozik, mély sebet hátrahagyva végtelen űr tátong a helyén.
Nekem már nincs kedvem az ilyen hullámvasúthoz.
Szeretnék, még jókat nevetni, esténként sétálni, vagy éppen főzőcskézni. Valakivel elutazni, bámulni a csillagos eget, vagy délután a kanapén szunyókálni.
Segítségére lenni, ha beteg és vigasztalni, ha szomorú.
Nyugalomban, békességben, baráti szeretetben egymás mellett élni, elfogadással és tisztelettel viseltetni azokkal a dolgokkal szemben, ami a másik félnek fontosak. Nem követelőzve, elvárásokkal ostromolva megfosztani kedvenc szokásaitól.
Élni és élni, hagyni.
Hallgatott, hümmögött és nagy egyetértéssel bólogatott, aztán azzal a gondolattal fejeztük be a kellemes vacsorát, hogy ezt a beszélgetést érdemes lesz folytatni.
A következő találkozást egy pár nappal későbbre terveztük, de ő már másnap jelentkezett.
Meglepett, hiszen valamilyen elfoglaltságról beszélt előző este, de szívesen mondtam egy vacsorameghívásra igent.
A kocsikulcsot a kezembe nyomva, mondván hogy nekem van helyismeretem, boldogan szálltam be melléje és elindultunk egy internetkávézó felé.
A kis maszatos laptop nagy segítséget tett a társalgásban és hamarosan már minden fontos dolgot megbeszéltünk.
Úgy gondoltam, miért ne próbálhatnánk meg, nincs vesztenivalónk.
Aznap este a kertkapuban elhangzott a végzetes vallomás: „I love you”
Mi tagadás nagyon meglepett, mert ezzel nem számoltam. Aztán eszembe jutott, hogy itt lépten-nyomon mindenki mondogatja ezt.
Többször mondták már nekem is a kislányom új rokonai.
Ezt követte egy hosszú, forró szerelmes levél, s amíg én még az eddig történteket latolgattam, ő már a házasságunkról beszélgetett.
Aztán kétnaponta autózott három órát, csak hogy egy rövid időt velem lehessen. Tetszett a dolog, hiszen olyan régen volt már, amikor valaki a kívánságomat lesve, apró figyelmességekkel halmozott el.
Aztán őrült száguldásba kezdtek az események. Meghívások, programok, s az egész napom már csak Jerry-ről szólt. Alig győztem a levelekre válaszolni, telefonon és skype-on is naponta többször keresett. Egyre szenvedélyesebb bizonygatta, hogy mennyire szeret.
Ismervén magamat tudtam, hogy ezt a szerelmet én nem tudom kellőképpen viszonozni.
Egyre gyakrabban beszélt az esküvőről, ő már mindent eltervezett.
Azt gondoltam, hogy milyen jó dolog, hogy ő ennyire szeret. Jól estek a kedves szavak és a kényeztetések.
Minden alkalommal, amikor bevallotta, szinte már könnyes szemekkel, hogy őt milyen boldoggá teszem, láttam a szemében a várakozó pillantást. Ismerem ezt az érzést, minden szerelmes ember arról álmodik, hogy érzései viszonzásra lelnek.
Mit mondjak neki? Nem hazudhatok, azt nem érdemli meg.
Úgy gondoltam időt és türelmet kérek tőle. Megpróbáltam megértetni vele, hogy én őt, mint barátot, embert nagyon szeretem, de nem vagyok szerelmes és könnyen lehet, hogy nem is leszek.
A szerelmes ember azt hiszi, hogy amikor valakinek azt mondja, hogy szeretlek, az valamilyen varázsszóként működik, ami minden szívet megnyit előtte. Bár ilyen egyszerű lenne.
A gondolat, hogy valakivel, aki ennyire szeret, együtt élhetek, elvarázsolt. Abban reménykedtem, hogy a közösen átélt szép élmények bennem is egyre erősebb érzéseket ébresztenek.
Amikor előttem térdelt egy csodaszép gyémántgyűrűvel a kezében, természetesen igent mondtam.
Aztán még több szerelmes levél, és még több találkozás következett.
Volt egy egyezségünk, ami találkozásunk elején született, ami kapcsolatunk jellegét egészen pontosan definiálta.
Nem akartam őt hiú reményekkel kecsegtetni, ezért mindig őszintén válaszoltam.
Nekem egy intim kapcsolathoz nem elegendő a szeretet, ő többszörösen, korára, betegségére hivatkozva biztosított róla, hogy ez számára érdektelen.
Nem éreztem a nyomást és a kényszer béklyóját és teljes szívvel élveztem az együtt töltött napokat.
Aztán eljött a búcsú ideje, repülnöm kellett haza. Könnyes szemmel állt a fal mellett. Én sokáig integettem neki, amíg el nem sodort a tömeg.
Fáradt voltam, kimerült és ideges. A hazaút túl hosszúra sikeredet.
Münchenben lemaradtam a Budapestre induló gépről, ami még négy órás várakozást eredményezett. Aztán a bőröndömet is csak két nappal később kaptam meg, piszkosan, összetúrva és egy pár apróság is hiányzott belőle. Értéke nem érte volna meg az utánjárás és reklamáció fáradalmait, így nem jelentettem.
Egy pár nappal később, már ismét az ágyat nyomtan. Komoly gyomor és hasi panaszok gyötörtek, megfűszerezve álmatlan éjszakákkal.
Egyik orvostól a másikhoz mentem, de a diagnózisok nem nyugtattak meg.
Nem szeretem magamat gyógyítani, mert néha úgy érzem, hogy állapotomat nem mindig racionálisan ítélem meg.
A lassú, de biztos javulás engem igazolt.
Még ilyen sokáig sosem voltam beteg.
Jerry szorgalmasan intézte dolgait és naponta 3-4 alkalommal a skype-on jelentkezett.
Természetesen egy-két e-mail is volt mindig a postaládában.
Néha fájdalomtól görnyedve hallgattam napi beszámolóját, amit téma hiányában többször ismételgetett.
Húzott az ágy és szívesen pihentem volna, de ő óriási szerelmét bizonygatva egyre gyakrabban keresett. Már nem mertem a komputert bekapcsolni, mert fél másodperccel később már csörgetett.
Néha azt gondoltam, hogy egésznap csak azt figyeli, hogy mikor, mit teszek.
Megpróbáltam kedves és türelmes lenni, de egy szép napon arra kértem, hogy ne fojtson meg a szerelmével.
Ez volt az első igazi veszekedésünk. Ő mindjárt szakítással fenyegetett és egyre erőszakosabban próbálta egyetértésemet és jóváhagyásomat megszerezni, közös életünkről alkotott terveihez.
Nem akartam sem szakítani, sem veszekedni.
Mindig büszke voltam arra, hogy felelőtlenül nem ígérgetek.
Egyre inkább az volt az érzésem, hogy valami őrületesen nagy önbizalom hiánnyal küszködik, és oldhatatlan szomjúsággal áhítozza a szeretetet.
Egyre fojtogatóbbá vált, türelmetlen, kétségbeesett ragaszkodása.
Ismételten időt kértem, de ez csak pánikot váltott ki belőle.
Minél jobban szorult a hurok a nyakam körül, annál inkább lazítottam a köteléken.
Az állandó szemrehányások, hogy ő mi mindent ad értem fel, lassan de biztosan rombolták azt a szeretetet, amire oly nagyon vágyott.
Hisztérikus kitörései egyre sűrűbbé váltak, amit duzzogás váltott fel.
Végkép elfogyott türelmem és már nem érdekelt, hogy mi lesz a következménye. Az egyik ilyen cirkusza után már csak azt írtam:
„ Áruld el nekem, ha nem kapsz meg mindent, amit akarsz, akkor inkább eldobod egy kellemes és szép élet lehetőségét velem?”
Ő inkább a magányt választotta.
Egy nappal később:
Ma éjjel jól aludtam és a nyugalom ismét lelkembe költözött. Nem nehezedik a gyémántgyűrű ígérete a mellkasomra. Ismét szabadon lélegezhetek.
Örülök, hogy nem nekem kellett vele szakítanom, s így talán gyorsabban túlteszi magát ezen a nagy kalandon.
Azért felötlött bennem egy gondolat, vajon kit is szeretett ő olyan nagyon, engem…….. vagy a saját egóját?
Egy téma, ami mindenkit érdekel (Első rész)
Egy téma, ami mindenkit érdekel (Második rész)
Ádám Lívia: Egy téma, ami mindenkit érdekel (Harmadik rész)
Ádám Lívia: Keresd az utat! – részlet
Ádám Lívia: Keresd az utat! c. könyve megvásárolható ide kattintva
Kapcsolódó cikkek:
Ádám Lívia: A téma az utcán hever
Ádám Lívia: Ez is, az is Floridából
Ádám Lívia: Álom vagy valóság?
Ádám Lívia: Helló Florida, ismét itt vagyok!
Ádám Lívia: Őszi séta Floridában
Ádám Lívia: Magyarok Floridában
Ádám Lívia: „Kolbászból a kerítés”
