Itt ülök a kis sarkomban, a megszokott helyemen és majszolgatom a Panera szezám magos bégel-jét és egy hideg, de nem jeges gyümölcsteát iszom hozzá. Nem rossz, de eredetileg egy forró teát szerettem volna.
Felfedeztem többféle ízesítésben, ezt a cukormentes jeges teát, amit a hűvösebb idő miatt, jég nélkül töltöttem a poharamba.
Ma egésznap esett, sőt zuhogott és a nap egy percre sem bukkant elő az ólomszürke felhők mögül.
A borús idő lehangoló sötétségét, most a kora őszi szürkület váltja fel. Ez sem emeli a hangulatot, sőt ellenkezőleg.
A napok túl gyorsan telnek így el. Nekem a fény, adja az energiát. Napkeltével ébred bennem a munkavágy és napnyugtával tér pihenőre.
Sosem voltam egy éjszakázó típus, pedig volt idő, mikor a munkám rákényszerített. Akkor sem keltem lényegesen később, csak az alvás lett rövidebb, amit a szervezetem nem is köszönt meg.
A délelőtti aktív órákat szeretem fizikai, vagy nagyobb koncentrációt igénylő munkákra felhasználni, míg az ebéd utáni időszak a könnyebb feladatok elvégzésére marad.
Az alkonnyal párhuzamosan csendesül el bennem a nyüzsgés és hagyom a napot valami kellemes tevékenységgel lecsengeni. Ehhez tartozik az olvasás és természetesen az írás is. Így most egy cseppet sem zavar, hogy a szürkület torkát már a sötétség szorongatja.
Nyugdíjasként persze egyszerűbb az időbeosztásomat kényem és kedvem szerint megválasztani, amíg aktív dolgozó koromban nem mindig sikerült a bioritmusomhoz megfelelő életmódot összeállítani.
Mindennek van előnye és hátránya. Ahogy az évek telnek, múlnak, úgy változik a dolgok prioritása.
Más értelmet nyer a pénz, a tulajdon, a partner a család, a munka és a barátság is az életünkben, de leg főbb képen az idő.
Ezt fiatalon nem érti az ember, mert akkor még halhatatlannak érzi magát, s az idő, mint egy bomba a zsebünkben még lassan ketyeg.
Az öregedés biológiai folyamata mindenkinél más.
Az életmód, a genetika, de a környezet is óriási hatással van rá.
A környezeti hatásoknak mindenki ki van téve, de még ebben is van különbség, attól függően, hogy az ember melyik országba született, vagy hova sodorta a végzete.
A genetika egy olyan tényező, aminek befolyásolására még elég kicsi a lehetőségünk. Ettől függően előbb, vagy később hullik ki a hajunk, fogunk vagy ráncosodunk meg. Az öröklött hajlam a különböző betegségekre is kódolt. Az életmóddal persze lehet ezeket a tényezőket módosítani, felerősíteni, vagy lassítani.
Talán ez az egyetlen lehetőség, amit tudatosan felhasználhatunk egy boldogabb, egészségesebb és talán hosszabb élet eléréséhez.
Az életmód megválasztása nem feltétlenül pénz kérdése és még csak nem is az életben elért sikerekkel egyenlő. Teljesen átlagos sorsú emberek is építhetnek tudatosan olyan életet maguknak, amiben jól érzik magukat és kiteljesedhetnek.
Nem szeretnék most szélsőséges esetekkel foglalkozni, hiszen az sosem vonatkoztatható az átlagra.
Olyan emberek életét szeretném itt megemlíteni, mint amilyen te és én is vagyok.
Sosem voltam extrém gazdag, de szegény sem. Nem vagyok zseni, de buta sem. Még a gondolkodásmódom sem tér el a nagy átlagtól, talán csak nyíltabb vagyok, mint sokan mások.
Ez a nyíltság vezet az íráshoz.
Egy cseppet sem zavar megosztani, feltárni féltve őrzött gondolataimat, érzéseimet „mindenkivel”, aki hajlandóságot mutat az olvasásra.
Repked a lelkem a boldogságtól, ha valamilyen visszajelzés érkezik, még ha az egy kritika, vagy egy kiváltott családi vita formájában köszön is vissza rám.
Bármilyen reakció jobb, mint a közöny, vagy a hallgatás.
A „jó volt” és „nagyon tetszett” dicséret sajnos azt jelenti, hogy nem olvastam el, mert nem érdekelt, de nem akarlak megbántani.
Néha azt is jelentheti, hogy elolvastam, de nem értek vele egyet, de nem én akarok lenni az, aki ezt megmondja.
Na, ez sem sokkal jobb.
Én pedig tapintatosan, mert egyikünket sem akarom kínos helyzetbe hozni, nem kérdezem meg: És mond, mi tetszett benne a legjobban?
Minden művész (hadd legyek egy kicsit nagyképű) arról álmodik, hogy művével érzések, gondolatok viharát, tornádóját korbácsolja fel, amiben gyönyörködhet.
Erre voltak régen hivatottak az író, olvasó találkozók. Én sosem voltam még jelen egy ilyen rendezvényen, sem íróként, sem olvasóként, de a facebook néha erre is jó. Nem csak az agyament, álhírek és hangulatkeltő, uszító politikai vélemények kinyilvánítására.
Milyen nagyszerű lenne, ha az írásaimról beszélgethetnénk.
Milyen szívesen érvelnék mellettük, de mennyire örülnék, ha érezhetném, hogy az elhintett mag termőföldre hullott, ahol csirázni kezdett, hogy új, nagyobb gondolat születhessen belőle.
Ez motiválna, ez adna lendületet és talán gyakrabban ülnék itt, a megszokott sarkomban.
Igen, ez nekem nagyon fontos lenne, mert hozzátartozik az én tudatosan választott „életmódom”- hoz.
Ha, véget ér a mindennapos munkába járás, a kihívások, az új feladatok is lecsökkennek.
Az elszigetelődés az aktív világtól, az információ szegény környezet, meggyorsítja az öregedés folyamatát.
Van, aki önkéntesen vállalja ezt a lassú „agyhalál”-t, s van, aki észrevétlenül csúszik bele.
Én az első csoportba tartozom, jóllehet még nem adtam fel a változtatás lehetőségének reményét.
2007-ben vonultam vissza, azzal a szándékkal, hogy egy sokkal értelmesebb, értékesebb élettel váltsam fel a hétköznapi rutin robotját.
Az indulás sokat ígérő volt. Ezoterikus életmód tanácsadással, oktatással foglalkoztam.
Az emberek nyüzsögtek körülöttem, tanultam, tanítottam, segítettem és nekem is segítettek.
Újabb és újabb ötletek, lehetőségek pattantak ki szikraként az agyamból.
Termékeny, aktív, kreatív voltam, ami elégedettséggel és harmóniával töltött el.
A hír, hogy nagymama leszek, csak megkoronázta ezt az életérzést.
Az anyaság csodálatos élmény egy nő számára, különösen, ha zavartalanul élvezheti azt. Nekem ebben a szerencsében nem volt részem, mert a rossz házasságom, a válás, a megélhetési gondok elterelték a figyelmemet. Később, az új partner integrálása, a disszidálásunk Németországba, egy új nyelv, kultúra megismerése, befogadása és mindez a családi háttér, segítség hiányával, nem könnyítette meg az anyaságomat.
Még így is élveztem minden percét, de ma nagymamaként tudom, hogy akkor miről maradtam le.
Pontosan arról, amiről most az én kislányom is lemarad.
Talán nagymamaként teljesedik ki az ember anyasága. Soha nem lehetett volna akkor ennyi türelmem, időm és energiám egy gyermek számára, mint most. Szeretetben akkor sem volt hiány, de egy kisgyermeknek sokkal többre van szüksége, mint csak a szeretet érzésére.
A szeretet sokféle képen nyilvánul meg. Az odaadó gondoskodásban, a vég nélküli türelemben és a sok-sok együtt töltött időben.
Melyik elvált, dolgozó nő rendelkezik ezzel?
Lányom segítségkérő szavára boldogan repültem át az óceánt, és altattam, pelenkáztam, ápoltam, virrasztottam lelkesen, ha kellett. Először csak három hónapig maradtam, majd kétszer három lett belőle, s ez már túl hosszú idő volt a segítségre várok számára.
Az oly ígéretesnek induló hivatásomat a szögre akasztva repkedtem a kontinensek között.
Az évek múltak és észrevétlenül olyan erős érzelmi kötelék alakult ki bennem a gyerekek iránt, (s talán nem túlzok, ha kölcsönösségről beszélek) óriási felelősséggel párosulva, hogy már nem is volt választási lehetőségem eldönteni, hogy hol szeretnék élni.
A kezdeti időszak, olyan óriási fizikai és szellemi igénybevételt jelentett, hogy nem jutott semmi másra idő,(néha még gondolkodni is fáradt voltam) csak a napi teendők és a gyerekek gondozásának az elvégzésére. Mind ez csak most egy éve változott meg, és az óta egyre nagyobb hiányát érzem a nyelvismeretnek. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem értetem meg magam és, hogy az ittlétem nyom nélkül vonult el felettem. A jelenlegi, úgynevezett passzív szókincsem több mint ezerre becsülhető, de ezek csak szavak, amiket a német nyelvtudásom alapján megpróbáltam több, kevesebb sikerrel sorba rakni, de ezt nem nevezném nyelvtudásnak. A nyelvtani ismeretek hiánya meggátol a nyelv tényleges használatában. A kiejtésem pedig finoman kifejezve egyszerűen pocsék.
Én, akinek mindig életelemem volt a beszélgetés, írás, olvasás, most úgy élek, mint egy partra vetett hal, víz nélkül. Mint egy számkivetett. Elzárva minden lehetőségtől.
Ismételten át kell élnem a gyökértelenség lélekfacsaró érzését, a kultúra, társaság hiányát, az elfojtott bosszúságot a tehetetlenségem és kiszolgáltatottságom miatt, ami mind, mind a nyelvtudás hiányára vezethető vissza.
Már többször neki láttam a tanulásnak, de az angolt hallani kell, nem lehet ezt a nyelvet egyedül, könyvből megtanulni.
Most először találtam egy olyan komputer programot, amivel
úgy gondolom, hogy ezt az akadályt legyőzhetem.
Nem egyszerű, mert már nem vagyok húsz éves, de érzem, ez most menni fog. Ezt most nem adom fel.
Ez a létra a veremből kimászni és a lassú „agyhalált” megállítani.
Véget vetni a magánynak, az önmagammal való beszélgetésnek. Kitárni ismét a kaput a világnak, befogadni a híreket és a mindennapos információkat.
Elolvasni egy könyvet, színházba menni, jót nevetni egy viccen. Beszólni valakinek, reklamálni vagy akár még veszekedni is, ha kell. Érvelni, meggyőzni, tanulni és tanítani.
Ismét élni.
Amikor az ember elindul egy úton, sosem tudja előre, hogy hova vezet, legfeljebb csak sejti. Valahol éreztem legbelül, hiszem egyszer már átéltem, s tudtam, hogy mit jelent idegen földön élni. Alábecsültem ennek a jelentőségét, talán azért is, mert a kapu visszafele még mindig nyitva van.
Akkor, régen 1980-ban a vasfüggöny egyértelművé tette, hogy ha élni akarunk, németül tudni kell.
De itt, most más volt a helyzet, sokáig áltattam magam azzal, hogy én csak egy vendég vagyok és nem itt élek, az évek meg csak mentek.
Ha valaki nem hoz döntést, mert nem akar, vagy mert nem tud, attól az élet még megy tovább és a sors majd dönt helyette.
Aztán vagy tetszik, vagy nem.
Egy biztos, hogy teljesen mindegy, hogy miért, vagy kiért kerültem ebbe a helyzetbe, az izoláltságomért csak is egyedül én vagyok a felelős.
Elérkezett az idő, hogy újra átvegyem (de most már tudatosan) az életem irányítását. Elég volt a kibúvókból, a hamis önfeloldozó kifogásokból.
Ha (újra) ÉLNI akarok, angolul tudni kell!
