Félévi kihagyás után, ma ismét rászántam magam, hogy sportoljak. Nem a lustaság, inkább a fáradtság és a távollét volt az oka, ennek a szokatlanúl hosszú szünetnek. Persze csak úgy óvatosan emelgettem a súlyzókat, mert nem akarok holnap meghalni az izomláztól.
Már régóta motoszkál a gondolat a fejemben, hogy írnom kéne, ráadásul most van is bőven, miről.
Ma a szaunában aztán végleg eldöntöttem és már a címe is megszületett, így csak le kellett ülnöm, amit most meg is teszek.
Talán, ha egészen az elején akarom kezdeni, akkor úgy két évre kell visszamennem az időben.
Hosszú évekig latolgattam, tologattam, halogattam a döntést, de két évvel ezelött, amikor is a sors egy volt osztálytársamat az utamba sodorta, aki „véletlenül” ingatlanok eladásával foglalkozik, elszántam magam házam eladására. Az összes többi, az csak úgy jött magától.
Meguntam, belefáradtam az ingázásba. Se itt, se ott nem volt otthonom. A dolgaim, amikhez egy élet emléke füzött, hiányoztak.
Az otthon nyújtotta meghittség, de leginkább az ellazulás lehetősége egyre fontosabb lett a számomra.
Az első évben nem történt szinte semmi, egy-két bámészkodó ember nézte meg a házam. Már amikor az utcán megláttam őket tudtam, hogy nem ők lesznek az új tulajdonosok. Egy cseppet sem bánkodtam, mert éreztem, hogy még nem jött el az ideje.
Egy évvel késöbb, amikor már a repülőjegyeket is megvettük, egészen pontosan éreztem, hogy a visszautat nem fogom igénybe venni, mert a ház eladása marasztalni fog. Így is történt.
A kizárolagos eladási jog egy méltatlanul nagy bizalom megadása volt, s lejártával, más ingatlanosokkal is tárgyaltam. Már éppen elhatároztam, hogy az ötödik az utolsó lesz, mikor a telefonba egy kellemes, vidám hang jelentkezett egy időpontért.
„Miért ne”- gondoltam magamban és másnap délután már ott beszélgettünk a télikertemben.
Fel-alá sétálgatott, amig én a papirokat kitöltöttem, s így látta meg a kissé eldugottan falraakasztott képet a falon. Öcsém születésnapján készült rólunk.
Rácsodálkozott, majd megkérdezte: „Hogy kerül ide a Karcsi képe?”
„Úgy, hogy ő az én Öcsém”-válaszoltam és valahol örültem, hogy végre nem egy idegennel tárgyalok. Kiderült, hogy szegről-végről még rokonok is vagyunk, ami érthetővé tette számomra az ismerős szemeket.
Másnap felhívott és délutánra már egy érdeklődött is hozott.
Éppen fejebúbjára állítottam az egész házat, mert csak így tudok takaritani, de sikerült épp időben befejeznem.
Egy kicsit késtek, de most nem mérgelődtem ezen(ahogy szoktam), mert valami fura, megmagyarázhatatlanúl jó érzés áradt szét bennem. S ez csak fokozodott, amikor Marcsi bemutatta a hölgyet és a kiséretében érkező fiatalembert.
A kölcsönös szimpatia, már az első pillanatban nyilvánvaló volt. Ez az érzés késöbb egyre inkább fokozódott.
„Ő az”-tudtam, aki kicsit olyan, mint én s így méltó tulajdonosa lesz a házamnak. Így nem fájt a bucsú és örömmel vegyes izgalommal tudtam minden figyelmemet a nagy költözésre fordítani.
Eszter, aki szintén hosszú ideig élt Németországban, ugyanolyan gyorsan döntött, mint ahogy én szoktam, gondolom ő is a megérzéseit követte.
Egy párszor találkoztunk még a kulcs átadásáig, s ez azért adott lehetőséget, hogy megismerjük egy kicsit egymást.
Jókat mulattunk a hasonlóságon.
Én meg mondtam elöre: „A házamat egy olyan valaki veszi majd meg, mint amilyen én is vagyok.” (kár, hogy nem vettek komolyan)
Pörögtek az események. Egyik a másik után.
Az interneten ráakadtam egy internationális cégre, akik teljeskörű, háztól-házig való költöztetést vállal. Több ajanlatot is kértem, de beugratos, mellébeszélősök akadtak bőven, sőt volt olyan is, aki fenyegetéssel akart rábirni a szerződés aláírására.
Végül is a Crown nevű cég mellett döntöttem, jóllehet nem ők voltak a legolcsobbak, bár ha belegondolok, még ez sem biztos. A sok-sok apróbetüs szöveg mögött mindig elbujtatott költség lapult.
A Crown tartotta a szavát. Két teljes napig pakoltunk közös erővel (mellesleg nekem még az ujjamat sem kellett volna mozdítanom), s a cég dolgozoi közben olyan kedvességről, segítőkeszségről és korrektségről adtak tanubizonyságot, ami elég nagy ritkaság manapság.
Nem csak a magyarorszagi részleg, de az amerikai is ugyanolyan, gyors, pontos munkát végzett, ahogyan azt igérték.
Az utazásig hátralévő időt nővérem kellemes, de kissé zajos lakásában töltöttem. A felettünk levő, jól táplált úriember olyan hangosan horkolt, hogy néha nem hallottam tőle a TV-t. „Minden rosszban van valami jó”-mondja a közmondás és mennyire igaz. Sokat segített abban, hogy eldöntsem hol is akarok élni, egy hasonló lakásban, vagy egy házban.
Mire arra került a sor, már csak házakat néztem.
Sikerült olcsó jegyet vennem egy gépre, amivel November elejen Miamiban landoltam.
Talán öt házat néztem meg, s már rá is találtam az igazira. Volt ugyan rá egy másik vevő is, de az én ajánlatom jobb volt így három nap múlva már a kulcsokat is a kezemben tartottam.
Eléggé elhanyagolt állapotban volt, de a munkálatok, amiket igényelt, olyanok voltak, amiket saját erőmből is megtudtam csinálni. Akadt persze segitségem is, amiért végtelenül hálás vagyok.( köszönet a jó barátoknak, akik nem hagytak egyedül, Howard, Erna és Maca)
Az idő sürgetett, mert félő volt, hogy a bútoraim elöbb érkeznek meg, s ez megnehezítette volna a renoválást.
A ház volt tulajdonosai nagyon idős emberek voltak, de már előtte sem fordítottak nagy gondot a hibák kijavításásra. Talán jobb is volt ez így, mert az a kevés dolog is, amit csináltak olyan hozzánemértésről tanuskodtak, ami kétségbeejtő volt.
Rengeteg munka volt, de a neheze csak akkor kezdődött, amikor a rengeteg bútor és a megszámlálhatatlannak tűnö dobozok megérkeztek.
A fejemben már minden bútornak meg volt a végleges helye, így ez gyorsan ment, de a dobozok kipakolasa heteket vett igénybe. A tárolás, a hosszú tengeri út, bizony nedvessé, dohos szaguvá tett mindent. Amit nem tudtam kimosni, abban a friss szél és a nap segített. Így lassacskán minden kellemes, jó illatú lett.
Úgy ment minden, mintha csak egy „jó tündér” segitene a távolból. Még az idő is nekem kedvezett, ha azt kívántam, hogy legyen hűvös, száraz, akkor az lett.
Olyan volt, mint ahogy azt a képzeletemben megrendeltem. Végtelenül hálás vagyok az Embereknek, a Sorsnak, az Universumnak és a Jó Istennek, hogy támogattak, segítettek, erőt adtak, hogy új hazámban és új házamban boldog legyek.
