Ádám Lívia: A hétköznapok ezotériája

Már régóta motoszkál a fejemben egy kérdés, ami egészen biztosan másokat is foglalkoztat.

Minden ezoterikus csoport (és itt direkt nem emelek ki semmilyen vallási felekezetet, mert nem feltétlenül kapcsolódik a ma, általánosan elterjedt „Isten” hithez) különböző szabályokat, elvárásokat támaszt követőivel szemben.

Ezek igen gyakran ütköznek a társadalmi játékszabályokkal és nehéz őket úgy egyeztetni, hogy az ember mindkettőnek megfeleljen. ( A mai társadalomban hazugságok nélkül lehetetlen érvényesülni. Ezek azonban rombolják energiánkat, ami hivatott lenne testi és lelki épségünk megőrzésére)

Igazi kompromisszumokra nincs lehetőség. Az egyik út jobbra, a másik meg balra visz. Aki hol az egyik irányban megy, hol pedig hátat fordít annak, igencsak eg yhelyben topog.

A felismerés önmagában még nem jelent igazi fejlődést, csak ha ezt használva az életed szerves részévé válik.

Mégis meg kell kísérelnünk valamilyen megoldást találnunk, amivel boldogulunk, és amiben meg jól is érezzük magunkat. Az ezotéria nem várja el az önsanyargatást senkitől, hiszen éppen a valódi boldogság megismerése a célja.

Szem előtt tartja az egyén lelki és testi szabadságának jogát és szükségszerűségét, ezért mélységesen elítéli a manipulatív beavatkozást. A döntési szabadság ne csak egy jól hangzó frázis legyen.

Soha senkinek sem tanácsoltam még olyat, amit én magam sem lennék képes betartani.

Ezt hívom én „hétköznapi ezotériának”.

Az „ünnepnapi” legyen azoké, akik ténylegesen az egész életüket szentelik a megvilágosodáshoz való eljutásnak.

Hogyan lehetne valaki, jó anya vagy apa, feleség vagy férj, ha mindent félredobva csak önmaga megismerésére és a tökéletes tudás megszerzésére szentelné egész idejét?

Ezt csak valamilyen világtól elszakadt kolostor falai mögött lehet megvalósítani, vagy Robinsonként egy lakatlan szigeten.

Mondhatná valaki, hogy éppen ezen szerepkörök hozzák magukkal azokat a feladatokat, amik által csiszolhatjuk személyiségünket.

Az önzetlenség, önfeláldozás feladatát gyakorolhatjuk napról-napra. Gyermekként szeretve szüleinket és szülőkként, gyermekeinket.

Minden bizonnyal ez egy jó lehetőség, de mi van az anyagi feltételek megteremtésével? Egy ház nem épül fel a szeretet energiájából, s a lakbért sem lehet egy puszival vagy egy hálás öleléssel kifizetni. (Még nem!)

Nincsenek még ezoterikusok számára külön munkahelyeket, ahol az embert nem nézik szellemileg fogyatékosnak, ha nem csak annyit dolgozik amennyit muszáj, hanem amennyire képes.

Hogyan viselkedjünk embertársainkkal szemben, hogyan előlegezzük meg számukra azt a bizalmat, amivel majd visszaélnek, ami által kihasználhatnak bennünket, megbánthatnak, megalázhatnak vagy néha el is pusztíthatnak?

Mindezt még az is megnehezíti, hogy önmagunkkal is állandó küzdelemben állunk, hiszen emberi mivoltunk egyik csodálatos része, a tökéletlenségünk.

A kígyó, aki az almafán tekeregve a leggyengébb pontjainkat ismervén, mindenhol leselkedik ránk és állandó új csábító csalogatással teszi próbára tudatosságunk szintjét.

Ezoterikus lelki fejlődésünk útja igencsak göröngyös.

Ugyanakkor pont ezek a kísértések, illetve a velük kapcsolatos döntéseink azok, amik olyan feladatokat teremtenek számunkra, amik által fejlődhetünk. (A rossz a jó szolgálatában áll.)

Ehhez persze ezeket a szomorú, néha tragikus vagy bosszantó eseményeket helyesen kell értékelnünk.

Hinnünk kell abban, hogy a Sors, a Teremtő szeret és nem elpusztítani, hanem nevelni akar bennünket, így a rossz döntések kijavításához mindig kapunk lehetőséget is.

Ezzel csak egy gond van, ha az ember egy „hibás döntést” hozhat, akkor nem biztos, hogy a javítási lehetőséget felismeri, de ilyen esetekre van mindig egy B – terv, egy C és így tovább.

Az egyetlen, amit veszíthetünk, az idő.

Ha a reinkarnációt, mint a számtalan „korrekciós terv” lehetőségét elfogadjuk, akkor még az időt sem.

A döntések helyességéről, már írtam egy rövidke beszámolót, de újra, és újra visszakanyarodok ehhez a témához, mert túl nagy jelentőséget tulajdonítunk ennek. Nem a helytelen döntés az, ami megkeseríti az életünket, hanem annak helytelen értékelése. Amíg, az ember ezen rágódik, nem engedi el és így nem válik szabaddá szelleme új lehetőségek keresésére.

Erre mondják azt: „Belebukott és feladta”.

Valahol egyik a másik következményéből alakul.

A félelem, mint negatív energia megmérgezi az életünket, a rossz döntés lehetősége félelmet ébreszt, s a negatív energia hatása alatt nem látjuk a helyes utat és már ismét van mitől félnünk.

Hol lehetne ezt az ördögi kört megszakítani?

A hitünket kell erősítenünk, a kételyeinket leküzdenünk.

Hogy miben kell hinnünk?

Önmagunkon keresztül Istenben, az univerzális mozgató erőben, a jóság és szeretet boldogító érzésében.

Hogyan küzdhetjük le a kételyeinket?

A hitünkkel.

Nem az anyagi javak megszerzésével van a gond, hanem annak előtérbe helyezésével.

A pénz csak társadalmunk praktikus szüleménye, ami egyfajta tükre teljesítményünknek.

A kriminalitáson keresztül szerzett javak is a teljesítményt tükrözik, ha nem is éppen a jót, de azt mi döntjük el, hogy tudunk-e állandó bűntudatunkkal együtt élni.

Akkor kezdjük el a dolgokat magunk körül felhalmozni, amikor a boldogság hiányát érezzük.

Nagyon megtévesztő az öröm, amit egy TV, autó vagy akár csak egy ruhadarab megszerzése okoz, de hogyan is lehetne egy gyermeki öleléssel vagy egy hű társ szeretetével egy napon említeni. Ez utóbbiért nem pénzzel kell fizetnünk, magunkból, az egónkból kell egy jó darabot feláldoznunk.

Milyen gyakran hangzik el egy ember szájából: „Az életemet is oda adnám érte”

Azaz, szívesen meghalnánk valakiért, akit szeretünk, ha ezzel segíthetnénk rajta.

Milyen nagylelkű, nemes dolog – mondhatnánk, de tényleg az?

Mennyivel nehezebb dolog valakiért élni, mint meghalni. Nap, mint nap a lemondás, áldozathozás, szeretet és megbocsátás erényét gyakorolni.

Ebből is látható mennyivel egyszerűbb magunkat a szerzés örömével kábítani, mint az igazi boldogságért egy életen át Fáradhatatlanul dolgozni.

A csiszolt üveg ragyogása is megtéveszti a hozzá nem értő szemeket, de attól annak értéke még messze a gyémánté alatt marad.

Mindenki az igaz gyémántot keresi, de beéri az üveg csillogásával.

Talán azért, mert nem hiszünk a gyémánt örök tüzében vagy abban, hogy a miénk lehet.

A különbség a vásárolt öröm és a boldogság között az, hogy amikor valamit megveszünk elvárjuk, hogy kapjunk is érte valamit, míg a boldogságért mindenünket odaadjuk és semmit sem várhatunk el.

Sokan erre azt mondanák, ez őrültség, hiszen az ilyen ember tálcán kínálja fel a lelkét, hogy mindenki szabad prédája legyen. A mártíromság fájdalomhoz, szenvedéshez vezet, s nem a boldogsághoz.

Jézus helyettünk vállalta a keresztet, hogy mi élhessünk. Nekünk az életet kellene tudatosan vállalni.

Itt kellene valahol egy helyes egyensúlyt találni, hogy az áldozat öröme helyett, ne a kihasználtság keserűségét érezzük.

Hol húzzuk meg a határt?

Én magam sem tudom mindig.

Volt, amikor egy rászoruló embertársamon segítettem, és csak azért, mert a meghatottság könnyeit láttam a szemében csillogni, boldog voltam és még véletlenül sem éreztem magam kihasználva.

Olyan is előfordult, hogy amikor segítettem, nem jelentett örömet, mert úgy éreztem, hogy nem volt más választásom, mert elvárták tőlem.

Talán pont itt van a megoldás, aki kapja, az ne várja el, s aki segít, ne érezze kényszernek.

Senki sem köteles mások gondjait megoldani, de ha teszi, tegye azt önzetlenül.

Mindent, amit valamilyen morális kényszer alatt követünk el, sem önmagunknak, sem másoknak nem okoz örömet.

Nem kell bűntudatot éreznünk azért, mert mi házban lakunk, mások esetleg a híd alatt. Nem biztos, hogy az ilyen embernek juttatott segítséggel megváltoztatnánk a sorsát és valóban hálát érezne érte. Ritkán van az, hogy valaki véletlenül kerül az utcára, ő ezt az utat választotta.

Fel lehet ismerni az igazán segítségre szorulót.

Én a bevásárló központ előtt koldulóknak nem pénzt, hanem munkalehetőséget kínálok, nem örülnek neki.

A jó szívvel adott darab kenyér, vagy pogácsa sem nyújt megkönnyebbülést az „éhezőnek”. Volt olyan, aki utánam vágta.

Nem mindenki akarja a segítséget, van aki, csak ki akar használni bennünket.

Sosem felejtem el, hogy a praxisunk megnyitása után olyan lelkes híve lettem a természetgyógyászatnak, hogy mindenkit szerettem volna ennek a nagyszerű módszernek az előnyeiről meggyőzni.

Ismeretségi körünk egy részét ennek köszönhetően veszítettük el, mert azt gondolták, hogy a rendelőnk számára toborzok betegeket. Ekkor fogadtam meg azt, amit máig is szem előtt tartok, hogy csak, ha valaki kéri a tanácsomat vagy segítségemet, nyújtom a kezemet.

Egy bölcs indián egyszer azt mondta, ha kapunk valamit, nekünk is adni kell, mégpedig annyit, ami lehetőségeinkhez mérten arányosan kifejezi hálánkat. Így kerülhető el a kihasználtság érzése. Nincs az a szegény ember, akinek ne lenne valamije, amit cserében adhatna, ha más nem figyelmesség, szeretet vagy egy jó szó.

Én most ezeknek a képeknek az örömét osztom meg mindenkivel. Ugye milyen gazdagok vagyunk?

Szerettem volna még azokról is szót ejteni, akik emberi fogyatékosságaikat, indulataikat próbálják az ezotéria alapelvei mögé rejteni.

Az egyik legnehezebb íratlan szabály: ne ítélkezzünk mások felett!

Szeretünk mások életében vájkálni, de leginkább ítélkezni, pálcát törni mások feje felett. Senki nem hiba nélkül való, s amíg valakinek akad önmagával tennivalója, ne foglalkozzon mások gyengeségével.

Amikor emberi kapcsolataink egymás után mennek tönkre ne másokban, hanem önmagunkban keressük az okát.

A külvilág, mint egy tükör, megmutatja valós énünket. Az emberek viselkedése csak visszajelzés az általunk kibocsátott ingerekre.

Ne legyünk önmagunkhoz sem szigorúbbak, mint másokhoz, de törekedjünk folytonosan a jóra.

A múlt hibáiért ne büntessük magunkat állandóan, az őszinte megbánás által bűnbocsánatot nyerhetünk.

Kerüljük a hazugságot és az önös érdekből fakadó manipulatív beszédet.

Azokat sem szeretném kihagyni, akik tagadják az ezotéria létezését.

Nem áll szándékomban őket meggyőzni, mert mindenki abban hisz, amiben akar, de úgy gondolom, ha csak e pár alapszabály követésével szebbé, értelmesebbé sikerült életünket varázsolni, az már önmagáért beszél.

Mi lehetne ékesebb bizonyíték valami létezésére, mint az hogy, működik?