Előzmény: Ádám Lívia: Az állampolgárság
Az ember azt hinné, hogy a praxisnyitással minden gondunk megoldódott.
Nem is tudom, miért gondolom néha azt, hogy az élet, mint egy mozdulatlanul elterülő síkság, dombok és völgyek nélkül létezik.
Csak a stressztől meggyötört lelkünk szüleménye ez az ideális állapot, ami ha túl sokáig tartana, ugyanolyan unalmas és fárasztó lenne, mint az izgalom vég nélkül.
A nyitás utáni napok, hosszúnak és unalmasnak ígérkeztek. Eleinte több volt a szabad órák száma, amit én varrással, férjem pedig tanulással tettünk hasznossá.
Ekkoriban kértek fel bennünket, hogy Magyarország nagyobb városaiban és Budapesten, több helyen is, tartsunk a természetgyógyászat előnyeiről és lehetőségeiről szóló előadásokat.
Kezdettől fogva látogattak magyarországi betegek, de az újságcikk hatására, ami pont erről az előadásról szólt, hirtelen megrohantak bennünket.
A lakásunk, de még a praxis helységei is, néha éjszakai menedékhellyé változtak, hiszen sokaknak még az útiköltség megteremtése is nagy áldozat volt és egy hotelt, de még egy panziót sem tudtak volna kifizetni.
A nagy távolság, a rendszeres konzultáció lehetőségének hiánya, csökkentette munkánk eredményességét, de még így is nagyon sok gyógyíthatatlannak mondott embernek sikerült visszaadni egészségét.
Praxisunk híre persze nem csak a határokon túl, de lassacskán Ingolstadtban is elterjedt és a pozitív visszajelzések mellett megjelentek a rosszindulatú pletykák is.
Akkoriban már javában fojt egy állandó küzdelem a betegbiztosítók és az orvosok között.
A torta nagysága nem változott csak a lakmározók száma nőtt.
Ki merte volna megtenni, hogy a biztosítókkal szembeforduljon és felbontsa a szerződést, ami szinte korlátlan hatalmat adott ez utóbbiak kezébe.
Az orvosokat „szabadfoglalkozásúaknak” (freiberufler) hívják, aminek több hátránya, mint előnye van a számukra.
Hogyan nevezhetünk valakit szabadnak, akinek megmondják, hogy mikor, mit és mennyiért csinálhat. Sőt a végén már a betegbiztosítók döntötték el, hogy milyen kezelés indokolt vagy indokolatlan és ennek tükrében meghúzták a benyújtott számlák végösszegét.
Ha az egyik fél csal, miért kellene a másiknak betartani a szabályokat?
Egyre többet foglalkozott az etikai bizottság az olyan orvosok kizárásával, akik hamis számlát állítottak ki vagy indokolatlan vizsgálatokat, kezeléseket hajtottak végre.
A média felkapta és felfújta ezeket, a híreket és szisztematikusan tették tönkre az orvos – beteg viszonyt.
A betegek vérszemet kapva és kihasználva az ellentéteket, igénybevett kezelésekért felvették, de nem utalták tovább az orvosi számla összegét, sőt feljelentéssel fenyegetőztek.
A megszeppent orvosok nem mertek pereskedni, mert az igazság arca nem mindig afelé fordult, aki becsületes maradt még ebben a küzdelemben.
Elszabadult a pokol. Senki nem bízott már senkiben és mindenki becsapott mindenkit.
Elkezdődött az egészségügy agóniája, ami még most is tart.
Az anyagi gondokkal küszködő orvosok egymásellen fordultak és irigykedve, rosszhírek terjesztésével próbáltak azon keveseknek ártani, akiket még a csőd nem fenyegetett.
Csak időkérdése volt, hogy mikor találnak ránk. A madárszárnyakon magasba ívelő hírünk a segítségükre sietett.
Egy éjszaka rossz álomból ébredve keltem fel és a konyhába egy kávé mellett próbáltam megfejteni az álom jelentését.
A kockák sehogyan sem illettek össze és akkor a számomra az egésznek se füle, se farka nem volt.
Megpróbáltam elhessenteni, kitörölni a nyomasztó érzést emlékezetemből, ami egyszerűen nem ment.
Éreztem, sőt biztos voltam benne, hogy ez az álom akar valamit mondani.
Volt már máskor is ilyen és az, mint most is csak előhírnöke volt annak, ami hamarosan be is következett.
Ezeket, az álmokat én „látomásoknak” neveztem, azt hiszem joggal.
Röviden el is mesélnem, mi volt e nyugtalanító képek sorozata:
-
láttam egy női kezet (pirosra lakozott körmökkel, mintha véres lett volna) ami, egy késsel a kezében nyúlt be egy résre nyitott ajtón át, aztán hirtelen képváltás és emberek, akikhez valamilyen érzelmi szál kötött, sikongva menekülnek egy felbőszült oroszlán, elöl a nyitott utcán. Senki nem tudta mi tévő legyen, hogyan fékezze meg a fenevadat, s ekkor léptem én a színre. A semmiből felbukkanva, minden erőszak alkalmazása nélkül, csak a jelenlétemmel elhárítottam a végzetesnek látszó veszélyt.
Nem tudtam mit kezdeni ezekkel, a kusza információkkal és nem értettem belőle többet, mint amit bárki is értene.
Közeledik egy veszély, ami egy nővel függ össze. Egy nagy veszély, amit csak én háríthatok el.
„Na, príma” – gondoltam magamban,
„Ha tudnám, hogy merről, hol és mikor csap le ránk a veszedelem, talán még tenni is tudnék valamit ellene, de így csak várom, hogy megtörténjen.”
Nem tudom, hogy ült e már valaki fogorvosi rendelőben, ahonnan nem lehet elmenni, mert a letört fog gyökerét el kell távolítani. Az ember tudja, milyen kellemetlen beavatkozás, szeretne minnél előbb túl lenni rajta, de az időt, mintha ez nem érdekelné, és elkezd egyre lassabban telni, szinte megállnak a mutatók a falióra számlapján. Mi meg csak várunk és várunk és nem tudunk másra gondolni, mint a hamarosan bekövetkező fájdalomra.
Na pontosan ezt éreztem én is. Az idő múlásával a teher egyre nehezebb lett.
„Mi van, ha nem veszem észre a jeleket?”- egyre erősebb volt a kétely bennem, ami az „oroszlánszelídítő” képességeimet illette.
A látomás ugyan egyértelműen tartalmazta a megoldást és a veszély elhárítást, sőt a sikert is, de ez cseppet sem csökkentette a vállamra nehezedő felelősség terhét.
Néha már azon kaptam magam, hogy várom a rossz bekövetkezését, hogy szembenézhessek a fenevaddal, ami lassan elrabolta nyugalmas perceimet.
Azt hiszem nem is annyira a veszélytől, rettegtem, hanem attól, hogy talán mégsem tudom elhárítani.
Ahogy ez tudatosodott bennem, rá jöttem, hogy nem bízom eléggé magamban. Pedig én nem hátráltam meg soha, mert ismerem a világegyetem alapszabályát, mi szerint:
Ahol egy feladat, ott van egy megoldás is.
Ez a gondolat valahogy helyrebillentette lelki egyensúlyomat, és újra el kezdtem élni a napjaimat.
A „rossz” nem is váratott már sokáig magára, talán csak éppen időt adott nekem, hogy visszataláljak önmagamhoz.
Olyan ez, mint a párviadalban elejtett kard, senki sem döfi mellbe azt, akinek fegyvere a földön hever.
A „rossz” vagy a „gonosz” is méltó, küzdeni akaró ellenfelet szeret, annál nagyobb a győzelem morális értéke.
Az a nap is úgy kezdődött, mint minden szokásos nap. A betegek szállingóztak és a rendelő szép lassan megtelt. Mindig volt egy-két új beteg is, akiknél hosszabb időt hagytam, hiszen egy alapos kikérdezés és vizsgálat volt szükséges.
Ezen a napon is volt egy idős hölgy betegünk, aki annyira átlagosnak tűnt, hogy már a külsejére sem emlékszem.
Minden rendben ment és akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy az esemény feltartóztathatatlanul kezdetét vette..
Eljött a számlaírás napja, amit havi szinten készítettem el, a kompjúterben álló teljesítmények alapján.
Praxisunk profilja eltért a megszokottól, így nehéz volt az általános orvosok részére megirt számlázási programmal elszámolni, de a betegbiztosítók és a törvény is kötelezett erre.
Valahol egy továbbképzésen hallottam, amit a rendelő megnyitása előtt végeztem el, hogy ilyenkor úgynevezett „analóg” (azonos értékű) teljesítményeket kell elszámolni. Ezek a tanfolyamok nem igazán magánrendelők részére lettek szervezve, s így nem is taglalták ezt részleteiben. A privátpraxisok száma elenyészően kevés volt. Ez azt jelentette, hogy mi nem írtuk alá a szerződést a betegbiztosítókkal.
Leginkább ezért irigyeltek és utáltak bennünket, mert volt bátorságunk ezt megtenni.
Nem bátorságra, de annál több tudásra és jó eredményre volt szükség egy ilyen lépéshez. Azaz „megalapozott önbizalomra”.
A biztosítók eleinte csak a privátbetegek számláit fizették és az általános biztosítással rendelkezőket elutasították.
A törvény, azonban mindenki számára garantálja a gyógyuláshoz való jogot és a szabad orvosválasztást. Különösen, ha valaki ismeri ezt a törvényt.
Én felkészültem…erre is.
A betegek nem csak gyógyultak nálunk, hanem felvilágosítást is kaptak, hogyan szerezzék vissza a jó eredményre való hivatkozással, ami természetesen bizonyítható is volt, a kezelés költségeit.
Ez a mérhetetlen pimaszság, gyökereiben megrázta az ingolstadti orvos társadalmat. Gondolom még külön értekezletet is, összehívtak miattunk.
Fél füllel hallottunk is róla, mert nem minden orvos volt az „ellenségünk”, akadt olyan is, aki nálunk gyógyulást keresett. Így ezek a hírek sem maradtak titokban.
Aki keres, az talál is.
A számlázási forma leginkább az én józan megfontolásom alapján öltött formát, hiszen, mint mondtam egészen pontos információt, nem kaptam róla.
Röviddel karácsony előtt egy ajánlott levél érkezett, rosszat sejtve, remegő kezekkel vettem át.
Az ingolstadti orvosi Kamara egy beérkezett panasz alapján biztosítási csalás ügyében vizsgálatot rendelt el ellenünk.
A vádat, miszerint a számlán szereplő teljesítmények hamisak és a beteg állítása szerint, ezeket nem kapta meg. Január elsejéig kellett megválaszolnunk, különben az eset a bíróság elé kerül.
Mint később kiderült, ez a beteg véletlenül az orvosi Kamara elnökének a takarítónője volt.
Nem kellet már a látomásról törni a fejem….felismertem.
Férjem javaslatára egy neves, ilyen esetekre specializálódott ügyvédhez fordultunk segítségért, aki még jól ránk is ijesztett.
„Ilyenkor az a jogi gyakorlat, hogy a vizsgálat idejére a praxis aktáit a bíróság lefoglalja, s a rendelő működését felfüggeszti, így jobb, ha eltüntetünk mindent”- volt az első jó tanács.
Ez egyenlő lett volna a totális megsemmisüléssel, ítélet már nem is kellett volna hozzá.
Az ügyvéd nyilvánvalóan elmarasztalt bennünket, ő már biztos volt benne, hogy ez az egész a bíróság elé kerül.
A belső hangom kiabált, sőt ordított: „Nekem egy olyan ügyvéd kell, aki hisz az ártatlanságunkban”. Megpróbáltam vele a következő napokban telefonon beszélni, sosem ért rá és soha nem hívott vissza.
Férjem teljesen bezárkózott és nem volt hajlandó sem beszélni, sem foglalkozni ezzel az üggyel, minden rám maradt.
Az egyik ilyen szörnyű nap után azt álmodtam, hogy vissza kell a megbízást vonnom, és nekem kell ezt az ügyet a kezembe venni.
Abszurd ötletnek látszott, hiszen még úgy igazán a német nyelvvel sem birkóztam meg, s a jog által használt szófordulatokat még anyanyelvi szinten is nehéz megérteni.
Amikor másnap férjemmel közöltem, mit szándékozom tenni, legnagyobb csodálkozásomra minden ellenvetés nélkül beleegyezett.
A halálraítéltek közönyével fogadta bejelentésemet.
Tíz perccel később már kattogott a fax, amin keresztül szűkszavú levelemet az ügyvédi irodának küldtem.
Már így is értékes napokat veszítettünk.
Pár óra múlva a müncheni orvosi könyvesboltban turkáltam.
Rá is találtam az orvosi törvénykönyv két vaskos kötetére. Nehéz egy tudomány, egyenként is nyomhattak vagy másfél kilót.
A hátralevő napokon, szinte alig volt időm az alvásra és a karácsonyi ünnep fényéből sem észleltem semmit. Olvastam és jegyzeteltem, mint egy megszállott.
Készen voltam, újra átolvastam, és diadalittasan adtam át férjemnek. Nem mertem volna egyedül lefordítani.
„Egy ilyen fontos levél még sem lehet tele hibával” – mondtam neki.
Azóta is gondolkodom rajta, mivel magyarázhatnám meg a legjobban férjem viselkedését, de azt hiszem a depresszió, vagy a félelem megbénította.
Vészesen közelgett a határidő és ő még neki sem látott az írásnak. Az idegeim kötéltáncot jártak és nem sok hiányzott egy óriási veszekedés kirobbanásához. Persze az nem vitt volna előrébb.
Aztán leültem mellé egy papírral a kezemben és elkezdtem kérdezgetni: „ezt hogy írják, azt hogy mondják helyesen?”
Két teljes napot szenvedtem vele, amíg ő a TV távirányítóját kapcsolgatta.
Talán ez volt az egészben a legnehezebb, nem üvöltözni, nem szétverni a fején az orvosi törvénykönyvet.
Végre elkészült a nagy mű. Gondosan írtam a szavakat és megkíséreltem a legszebb külalakot adni írásomnak.
Aztán már csak annyi időm maradt, hogy január másodikán a tisztelt Elnök úr asztalára tegyem a gondosan összeállított válaszlevelet.
Röpke sorok tudatták egy héttel később, hogy a vádat ejtették ellenünk.
Fél évvel később az egyik ebédszünetben férjem rosszullétről panaszkodott és pulzusa szívritmuszavarra utalt.
Infarktus……volt a diagnózis.
Kapcsolódó cikkek:
Ádám lívia: Egy röpke eszmefuttatás a „döntés”-ről
Az állampolgárság
Ádám lívia: Ingolstadt
Ádám Lívia: Bad Steben
Ádám Lívia: Asyl – A politikai menedékjog
Ádám Lívia: Az első új autó
Ádám Lívia: A szabadság levegőjének sós volt az íze
Ádám Lívia: A vasfüggöny mögött
Ádám Lívia: Keresd az utat! – részlet
