Valamikor két krimi és egy psycho-triller között az a gondolatom támadt, hogy valami vidám dologra, valami nemes, felemelő gondolatra lenne szükségem.
A médiák csak úgy zúdítják folyamatosan a katasztrófákat a nyakunkba. Nem csoda, hogy egy-két szellemi fogyatékos emberen kívül, akikhez mindez nem jut el, nekünk, többieknek, akiket kreatív gondolkodással és némi intelligenciával áldott meg a sors, kell ellenállnunk vagy éppen behódolnunk ezeknek az óriási manipulációs erőknek.
Igaz a férfiak a reklámok tengerében fuldokolva kapnak a kis édi gombocskákkal ellátott varázs szerkentyű után, amíg én ezt a híreknél, katasztrófáknál és a mindennapos vérfürdőknél teszem.
Nem csoda, hogy lassan, anélkül, hogy a TV-t száműzők egyre gyarapodó táborához tartoznék, a legújabb divatnak megfelelő, ezüstszürke, LCD nagy képernyős hírforrás egyre inkább átveszi a lakás komfort fokozatát emelő, de leginkább csak díszítésre szolgáló tárgy szerepet.
A napokban, amikor Németország felé utaztam, (a határok eltörlése kellemesebbé és időben lényegesen rövidebbe teszik ezt, a még így is derékfájlaló hat – hét órás vezetést) természetesen a rádiót hallgattam.
A szórakoztató zenét megszakította a gazdasági és a kormányválságról szóló újra és újra ismétlődő információ.
Már régebben is felfigyeltem rá, hogy munkahelyemen, ahol egésznap a háttérben, halkan, a szöveget alig érthető hangerőn a rádió szólt, estére kívülről fújtam a híreket.
Az autóban ennél sokkal nagyobb hangerőre van szükségem, hiszen az autó alapzaját el kell nyomnom.
A műsorvezetők vicces, de néha csak közönséges beszélgetése is sokszor elgondolkoztatott.
Ez lenne a mi kultúránk? Erre van szükségünk, ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, hogy nevetni tudjunk?
Néha eszembe jut gyermekkorom, amikor vasárnap délelőtt a család körbeülve a rádiót, várta a szebbnél szebb hangjátékok, mesék vagy zenés műsorok sugárzását.
Miért nincs rá igénye senkinek? Vajon mi változott meg bennünk?
Az igényünk vagy igénytelenségünk változtatta meg a világot körülöttünk, vagy a világ változtatott meg bennünket?
Tényleg ilyen vérszomjas fenevaddá váltunk, erre a szélsőséges élvezeteket hajhászó, de mégis tartalom nélküli, üres életre vagyunk?
A tapasztalatom azt mutatja, hogy nem, de egyre jobban terjed, mint egy fertőző betegség úgy szállja meg és uralja elménket az új idők szemlelete.
Természetesen nem arra szeretnék buzdítani, hogy fúrjuk a fejünket a homokba, mert amit nem látunk vagy nem hallunk, az nem létezik.
Szó sincs róla.
Nem, de talán nem agymosás szerűen, az emberben félelmet, pánikot keltően kellene ezeket a dolgokat prezentálni.
Igen van erre lehetőség. Pontosan ez tudatosodott bennem, utazásom alatt, amikor is az osztrák és német híreket is hallgattam. Közel nem voltak olyan rémisztőek, pedig ez a válság, nem csak Magyarországot érinti, hanem az egész világot.
Lemérhető a szavak ereje, a szavak hatalma.
Mindent el lehet mondani, de nem mindegy, hogy hogyan és mikor.
Mi a cél, mit akarunk elérni a mondanivalónkkal? Ezt talán alaposabban át kellene gondolni, mielőtt rázúdítjuk az emberiségre.
Olyan ez, mintha egy kétéves gyermeknek egy töltött fegyvert nyomnánk a kezébe. Csak játszik a nélkül, hogy tudná, mit okozhat vele, ha elsül. Vagy talán éppen az ellenkezője igaz?
Ezek az emberek tanuljak és tudatosan használjak a szavak érzelmeket, indulatokat keltő erejét.
Miért kell fokozni, az amúgy is rossz helyzetet? A Média képviselői, rosszul megválasztott mondatokkal zúzzák porrá a reményt és kergetik mély depresszióba az emberek tömegeit.
Még én sem tudom néha kivonni magam ennek hatása alól, ami hátborzongatóan tudatosul bennem, hiszen nap, mint nap harcolok a lelkekben egyre jobban eluralkodó negatív energiák ellen.
Ha a vonzás törvénye létezik, és miért is ne létezne, akkor nem kérdéses ennek jelentősége.
„A szegény embert meg az ág is húzza” mondás egy régi bölcs megfigyelésen alapszik.
Ez is azt jelenti, hogy a negatív energia még több bajt vonz be.
Nincs belőle már elég?
Kinek hiányzik ebből még több?
Egy depressziós embernek nincs ereje szembeszállni a bajokkal, hogyan is lehetne, hiszen az életkedv, a tettre kész állapot nem a depresszió jellemzője.
Ezért is gondoltam azt, hogy írnom kellene valami vidámat, valami meghatóan romantikust alkotni, ami felébreszti mindenkiben a jó utáni vágyat és azt az erőt, ami lehetővé teszi, hogy sorsunk irányításában aktívan részt vegyünk.
Persze vannak ilyen művek is, de sajnos kevés.
Hát ez még várat magára, de ami késik, az nem múlik, már töröm rajta a fejem.
A szavak és gondolatok pozitív erejét használjuk tudatosan sorsunk megváltoztatására, a világ megváltoztatására.
Sokan legyintenek, amikor feltárom munkásságom igazi célját és értelmet, ami röviden megfogalmazva a következő lenne:
„gyarapítani akarom a pozitívan gondolkodó emberek táborát”.
Hogy ezért megmosolyognak, naivnak, csodabogárnak tartanak, ez engem nem kedvetlenít el, hiszen tudom, hogy mire vállalkoztam.
Igen én hiszek abban, hogy ez a kivezető út ebből a krízisből.
Egy pozitívan gondolkodó ember másként látja a világot, más döntéseket hoz és mások a céljai.
A bibliai tanítás „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” is engem igazol, amikor azt fejtegetem, hogy a negatív erőket csak a pozitivitásunkkal tudjuk legyőzni, s nem azzal, ha hasonló negatívvá válunk.
Ha meg akarod változtatni a világot, változz meg magad!
Ádám Lívia: Keresd az utat! c. könyve megvásárolható ide kattintva
