Nem tudom miért, de ha az Irma nevet hallom, egyszerűen muszáj egy a régi filmre gondolnom, aminek a címe a korombelieknél nem ismeretlen. A mostani találkozásom ezzel a névvel minden volt, csak édes nem.
Igen, Irmáról a Szigeteken és Floridán tomboló, óriási pusztítást maga mögött hagyó hurrikánról szeretnék írni.
Mar egy hónapja, hogy vérfagyasztó hírként jelent meg a TV képernyőjén, hogy az évszázad legvadabb hurrikánja közeledik felénk.
Egy darabig reménykedtem, hogy úgy, mint tavaly, talán ez sem lesz olyan vészes, mire bennünket elér, de ezt a reményemet hamarosan fel kellett adnom.
Kislányom, aki a rendőrségen dolgozik, első kézből kapott friss információkkal látott el, így hamarosan neki láttam az előkészületeknek.
Lassan egy éve már, hogy vettem magamnak itt egy házat, amiről szintén beszámoltam, hiszen egy tengerentúli költözés nem számit mindennapos eseménynek. Az ablakok lefedése elég gyorsan ment, aztán minden tárgyat, ami mozog és repülni tud, be kellett cipelnem, hogy nehogy bombaként csapódjon be valahová. Egy kis bőröndöt összekészítettem a legszükségesebb dolgaimmal. Élelmet, 5 Gallon benzint, vizet, párnákat és takarókat vettem elő, hogy ha menni kell, ne kelljen kapkodnom.
A lakótelepen, ahol lakom, senki sem maradhat, hiszen ha a házak repülnek, akkor a mobilházak az elsők.
Latolgattuk, hogy meghúzzuk magunkat kislányom házában, ami téglaépület, de ezt a lehetőséget is hamarosan elvetettük, a közelgő szélerősség ismeretében, ami akkor még 295 km/óra volt. Még ha a ház meg is maradna, akkor sem lenne se víz, se áram. Sok ismerősöm nincs még Amerikában, de amúgy is az első gondolatom mindig az én legjobb Barátnőmre esik. Most ez sem bizonyult jó ötletnek, mert röviddel „Irma” jelentkezése előtt végigsöpört Texasban Harvey. Az utak egy jelentős része még mindig járhatatlan volt, s mivel Texas is a szélirányba esett, nagy volt a valószínűsége annak, hogy valahol elakadunk és utolér bennünket a vihar.
Így esett a választás Atlantára, ahol kislányom egy volt osztálytársa és barátnője lakott. Most már csak azt kellett eldönteni, mikor vágjak neki ennek a két unokám számára, hihetetlenül hosszú útnak.
Először Péntek hajnalról beszéltünk, aztán el kezdték bezárni a benzinkutakat, mert el fogyott az üzemanyag. Felgyorsultak az események. Áttettük az indulást csütörtök reggelre. Éppen úton voltam hazafelé a gyerekekkel, amikor kislányom hívott, hogy olyan gyorsan, ahogy csak tudok, induljak el.
Na, ezt nem kellett kétszer mondania. A haza érve, mindent bepakoltam és szerda este 8:30-kor búcsút vettem a házamtól, abban a reményben, hogy még viszontlátom, és elindultam a hátsó ülésen szundikáló fiukkal Atlanta felé.
A tankom nem volt teljesen tele, de még elegendő üzemanyaggal rendelkeztem, hogy elérjem Orlandót. Ennek ellenére megfogadtam, hogy amint a mutató eléri a ½ jelzést, elkezdek benzin után nézni. Port St Lucit elhagyva sikerült is találnom, igaz nem normál benzint. Na, ez most nem volt egy fontos szempont.
Orlandó után, bár a gyerekek már mélyen aludtak, még is úgy döntöttem, nekem sem ártana egy kis pihenés, hiszen másnap még az út java előttem állt.
Egy Motelszoba, két ággyal volt az éjszakai szálláshelyünk. Reggel korán ébresztő, zuhanyzás és indulás.
„Majd útközben megállunk reggelizni”- mondtam kis unokáimnak.
Az út egészen tűrhető volt, s már a tankolás sem jelentett gondot.
Késő délután megérkeztünk Atlantába, ahol egy dugókkal és a gyerekek nyafogásával megfűszerezett útszakasz várt rám. A közeli cél tartotta a lelket bennem.
Jessyca egy óriási pizzával várt bennünket. Nagyon finom volt és a fogadtatás igazán baráti.
Egy „Rózsa-domb”–hoz hasonlító környéken állt a ház, ami az elkövetkező egy hétben a menedékünk, és otthonunk volt.
Nagyon jól éreztem volna magam, ha nem kellett volna arra gondolnom, vajon mi vár rám, ha hazatérek. Jessyca megengedte, sőt nagyon örült neki, hogy a háztartással lefoglaljam magam, így gyorsabban teltek a napok.
A gyerekek gondtalanul játszottak és élvezték az extra szabadságot.
Közben állandóan hallgattuk a híreket. A szél sebessége kicsit csökkent, aztán a nyugati partszakasz felé vette az irányt. Mi már csak 1- és 2-es erősségű szelet kaptunk, ami még mindig elég nagy pusztítást vitt végbe, de ha 5-ös lett volna, akkor most nem tudom, hogy hol és mivel írnám le „élményeimet”.
Többször is átgondoltam, de hasztalan az ilyen dolog, hiszen változtatni semmin sem tudok. Csak azért imádkoztam, hogy úgy a családomnak, mint a barátaimnak és nem utolsósorban sorstársaimnak ne essék bántódása. Még is, mint olvastam „Irma” 134 ember életet követelt, akik balesetben, vagy az áramkiesés következtében a hőségtől haltak meg. Több százezer ember hagyta el Floridát, szerencsémre a legtöbben később indultak, mint én.
2,6 millió otthon volt napokig áram nélkül. A szelet követő óriási esőzés sok helyen áradást okozott. A vízellátással is gondok voltak, hiszen ilyenkor a vezetékes víz szennyezetté válik, és járvány ütheti fel a fejét.
A Szigeteken ennél sokkal rosszabb volt a helyzet, a hidak 65 %-a, a házak 90 %-a sérült. Ehhez képest az emberéletben esett kár elenyészően kevés volt, köszönve a korai figyelmeztetésnek és az evakuációnak.
A munkahelyeket, iskolákat időben bezárták, a díjköteles autópálya használata ingyenessé vált, a menekültek elhelyezését is megkönnyítették, amennyire csak lehetséges volt. Georgia megtelt floridai menekültekkel.
Irma által okozott kár, becslés szerinti összege 15,3 billió Dollár.
Atlantába utánunk jött Irma, de csak egy trópusi vihar képében. Ott, ahol mi laktunk volt egy kis eső, meg a beteg, gyenge fákat megtizedelte a szél, de mi észre sem vettük. Az árammal sem volt gond, sőt az internet is működött, néha ugyan egy napos késéssel jöttek az üzenetek. Még aggódó, magyarországi családtagjaimmal is tudtam beszélgetni. A telefon már egy kicsit nehézkesebb volt, de kislányomtól is folyamatosan jöttek a hírek. Neki keményen helyt kellett állnia a kollegáival együtt, hogy ne uralkodjék el a káosz.
Az ember nem is gondolná, hogy vannak, akik ilyenkor fosztogatni, vagy lakásokat feltörni indulnak. Őket mondjuk elfújhatta volna Irmácska valahová, jó messzire.
A vihar alig hagyta el Atlantát, pillanatok alatt összepakoltam mindenünket és már száguldottam volna haza, ha a leszakadt áramvezetékek és kidőlt fák miatt nem lett volna rengeteg utca lezárva. Türelmetlenségemért fizetnem kellett. Az első nap 150 Km-t 7 óra alatt sikerült megtennem, azt is a navigációs készülékemnek köszönhetően, mert nélküle talán még most is ott bolyonganék az erdei ösvényeken és keresném a hazavezető utat.
A szállásunk már közel sem volt olyan jó, mint odafele. A vihartól sérülve csöpögött a víz, az amúgy is totálisan lelakott szobánkba. A fürdőszobát meg valamikor a múlt században takaríthatták utoljára, így még zuhanyozni sem volt kedvem. A szememre sem jött álom, így hajnalban, a még pizsamás gyerekekkel elmenekültem életem legszörnyűbb szálláshelyéről.
Míg fel nem kelt a nap, úgy ahogy folytonos volt a forgalom, de utána 11 órás idegtépő vezetésben volt részem. Azt hiszem Floridának nincs olyan útja, ahol ne próbálkoztam volna az előre jutással. A 441-es úton egészen jól haladtam, még csodálkoztam is, hogy vajon miért?
Nem sokára rá jöttem……nem volt üzemanyag. Minden kút zárva volt. Ha tankolni akartam, kénytelen voltam visszamenni az autópályára.
Nem volt más lehetőség, egy ideig a 75-ösön araszoltam, majd a Turnpike dugójába szorulva rágtam a körmöm, s végül a 95-ön vezettem hazáig. Itt talán azt is megemlíteném, hogy unokáim az I Pad akujának a lemerülése után, az idegeimmel játszottak. Így az út még élvezetesebb volt.
Úgy éreztem, hogy nincs az a hurrikán, ami még egyszer rábírhat egy ilyen utazásra, de ma már ezt másként látom.
Az emberélet mindennél fontosabb, s az unokáim biztonságáért újra és újra vállalnám ezt a fáradtságot.
Én nem igen készítettem felvételeket a pusztításról….nem is tudom igazán, hogy miért, talán mert szívesebben örökítem meg a szépséget, de az internet segítségével mindenki ízelítőt kaphat abból, hogy mi kis porszemek, mennyire tehetetlenek vagyunk a természet erejével szemben. Nem is marad más lehetőségünk, mint imádkozni mások és a magunk épségéért, s ha szerencsénk van, az imáink meghallgatásra lelnek…mint most is.
