A szerző összefoglalja az ezotéria alapelveit azon „útkeresők” számára, akik valamiféle belső elégedetlenségtől hajtva elindultak (elindulnak!) egy tudatosabb élet felé. Állítja, hogy a számunkra rendelt út felismerése és választása sohasem késő! S nem utolsósorban szól arról is, hogy nincsenek véletlenek: sorsszerű lehet az ember életében minden esemény, találkozás – személyekkel, de akár egy könyvvel is…
Talán éppen Ádám Lívia kötetével?!
A véletlen, ami nincs
Egy ezoterikus embernek az életében a „véletlen”-nek nincs helye. Itt minden szónak, minden tettnek van értelme és jelentősége.
A „tudatos” élet alapja a „véletlen” tagadása.
Egy idő távlatából szemlélve és a történtekre visszatekintve ismerhetjük fel igazán az események és személyek tudatos és törvényszerű megjelenését életünkben.
Volt idő, amikor egyszerre veszítettem el mindent, ami a hétköznapi ember számára a biztonságot jelenti. A megpróbáltatások igencsak megtépázták önbizalmamat, és próbára tették hitemet önmagamban és a világmindenségben. Egy magyarországi utam alkalmával betértem véletlenül egy könyvesboltba, ahol is karácsonyi ajándékot kerestem kislányom számára. Tudtam, hogy egy szép, színes képekkel illusztrált szakácskönyv megfelelő ajándék lesz, amiben örömét leli, és a pénztárcámat is kíméli. A választék óriási volt, így elidőztem. Lapozgattam, nézegettem, felvettem és letettem a könyveket, forgolódtam – és egyszer csak a táskámmal levertem a hátam mögött lévő polc szélén fekvő kötetet. Lehajoltam és felvettem. De nem raktam mindjárt vissza, mert az érdekes címen megakadt a tekintetem. Miért ne ajándékozhatnék magamnak is valamit karácsonyra? – gondoltam, és a szakácskönyv mellé a kosaramba tettem.
A hosszú út fáradalma, az ünnepi készülődés kiverte fejemből a vásárolt könyvet. Aztán jött az ajándékozás, és a szakácskönyv mellett ismét felfigyeltem az érdekes címre. El is határoztam, hogy az ünnepnapok nyugalmát és magányát kihasználva olvasni fogok.
Nem így történt, mert nem volt hozzá kedvem! A magányosságtól és az önsajnálattól szenvedve, depresszív hangulatban néztem a tévé unalmas műsorát.
Telt, múlt az idő, s már el is felejtettem a könyvet az érdekes címével együtt, amikor egy portörölgetés alkalmával ismét rábukkantam.
Csak nem lehet véletlen, hogy ez a könyv mindig megmutatja magát! – gondoltam, és belelapoztam. Az első oldal után már le sem tudtam tenni. Éjjel és nappal olvastam, még a munkahelyemen is bele-belelapozgattam két telefonhívás között. Ez a könyv válaszolt minden kérdésemre, megerősítette megingott hitemet, és feltöltött pozitív energiával. Olyan volt ez, mint egy barát, aki a bajban megfogja a kezed. Ez a könyv volt az alapköve további ezoterikus fejlődésemnek. Most már tudom, hogy nem volt véletlen!
A köny címe: James Redfield – „A tizedik felismerés”
Az életünk nem más, mint egy iskola, ahol a világegyetem örökérvényű törvényeit tanuljuk, és abból vizsgázunk.
A halál így nem más, mint záróvizsga az osztályok között, ahol „a megfelelt és továbbléphet”, vagy „a van még mit tanulni, osztályismétlés lesz belőle” értékeléssel kiállított bizonyítványt vehetjük át. A sors, ami a világegyetem törvényszerűsége, újra és újra megoldásra váró feladatokkal hoz össze bennünket, és árgus szemekkel figyeli, majd díjazza vagy bünteti igyekezetünket.
Olyan ez, mint egy nagy társasjáték, ahol találkozunk, egy darabig együtt játszunk, majd nyerünk vagy veszítünk.
Ha életutamra visszanézek, elmondhatom, hogy boldogság, büszkeség és elégedettség tölt el. Ha újra kezdhetném, sem akarnám, hogy más legyen. Nincs egy perc, nincs egy pillanat sem, amit elcserélnék, vagy másként akarnék átélni. Nem azért, mert én olyan okos vagyok, és mindent jól csináltam! Hanem azért mert mindaz, amit tettem, átéltem és megtanultam, vezetett ide, erre a pontra, ahol a ködből kiérve mindig süt a nap. Szoros értelemben véve, ezért nincs is rossz választás: csak kitérők vannak, amelyek arra tanítanak, hogyan térhetünk vissza a számunkra kijelölt útra.
A születés és a halál között van egy számunkra kijelölt, optimális út. Ha ezen haladunk, nem ütközünk akadályba, és minden, amire vállalkozunk, megvalósul. Ettől az úttól való eltérést nevezem én „kitérőnek” – ilyenkor sorozatos sikertelenséggel, szerencsétlenséggel kerülünk szembe. Ezek a jelek arra próbálják felhívni figyelmünket, hogy sürgősen változtassunk irányt.
Férjem halála után sem munkám, sem pénzem nem maradt, így sürgősen megélhetés után kellett néznem. Az újsághirdetés munkát ajánló rovatában megakadt a szemem egy éppen nekem való lehetőségen: egy bútornagykereskedő keresett munkatársat, jogosítvánnyal és könyvelési tudással. Már tárcsáztam is a számot, és nagy örömömre egy kellemes férfihang jelentkezett a másik oldalon. Arra kért, miután a címet megadta, hogy másnap 10 órakor keressem fel. Nagy izgalommal tértem nyugovóra, és új tervek, lehetőségek gondolata keringett fejemben.
Másnap korán elindultam, mert nem ismertem a kis utcát, ahova utam vezetett. De az út nem tartott sokáig, és már a kapu előtt álltam. Nem akartam korábban zavarni, így még az autóban maradtam, és zenét hallgatva vártam az idő múlását. Aztán pont 10-kor megnyomtam a csengőt, a berregésre az ajtó kinyílt. Beléptem egy lakás szűkre méretezett folyosójára. Balkézről, egy üvegajtón keresztül árnyak mozgására figyeltem fel, így rövid kopogás után benyitottam.
A szoba, ami világos és tágas volt, tele volt költözéshez használt kartondobozokkal. Az egyik mögül egy ápolatlan, gyűrött férfiarc emelkedett fel, és széles mosollyal üdvözölt.
– Ah… Frau Adam… Jó reggelt! Pontosan 10-kor, ahogy megbeszéltük, ezt már szeretem! – próbált jópofáskodni.
– Jó reggelt! – habogtam zavartan. – Akkor tulajdonképpen miről is lenne szó, mi lenne az én feladatköröm? – kérdeztem, de valahogy az ötlött az agyamba: lehet, hogy ennek a férfinak nőre, nem pedig munkatársra lenne szüksége.
Ez az érzésem később egyre jobban megerősödött. Elmesélte, hogy Párizsban egy jól menő bútorgyára volt, és családjával együtt hihetetlen gazdagságban éltek. Drága autók, nők, alkohol, éjszakai kicsapongások jelentették számára a jólétet. Mindaddig, amíg egy szép napon a gyára leégett. Egy bútorgyárat tűz ellen biztosítani nem olcsó, ezért ő korábban úgy döntött, hogy ezt a pénzt megspórolja.
Mint később kiderült, még sok minden mást is megspórolt, ami az ott dolgozó munkások érdekeit védte volna. Ezért a francia bíróság a felelőtlenül okozott károk megtérítésére ítélte. Ahogy a történet tovább kerekedett, úgy lohadt a lelkesedésem az új állásom iránt.
Leendő főnököm közben pakolt, és rámolta ki a dobozok tartalmát. Összegyűrt papírok halmazát borította a padlóra. Ezek lennének az elmúlt évek számlái, amit sürgősen le kellene könyvelni az adóhatóságok folytonos fenyegetőzései miatt. Szörnyülködve néztem, hogyan nő egyre magasabbra a papírhegy, és közben azt fontolgattam, hogy milyen kifogással lehetne innen sürgősen lelépnem.
Aztán megtudtam, hogy nemcsak könyvelő, de – a bevont jogosítványa miatt – sofőr is lennék. Aztán váratlanul egy szürke csíkos nadrágot húzott elő, ami nemcsak poros és gyűrött volt, hanem gyomrot felfordító módon „illatozott”. A kezembe nyomta, és a világ legtermészetesebb hangján mondta:
– Holnapra egy kicsit ki kellene vasalni, ezt szeretném az üzleti tárgyalásomra felvenni.
Már másnap Belgiumba kellett volna utaznia egy nagyon fontos üzletkötésre, aminek sikerétől remélte anyagi gondjainak megoldását. Nem volt szívem azt mondani, hogy nem vállalom. No, meg szükségem is volt a pénzre. Ötszáz márkát ígért erre a hétvégére. Megállapodtunk, hogy reggel 6-kor ott leszek.
Egész úton hazafelé mérgelődtem magamban, miért is nem követtem belső hangomat. Valami udvarias kibúvó segítségével lerázhattam volna a rám rakott béklyókat!
Másnap rettentően nehezemre esett a felkelés, mert az idő éppolyan nyomasztó volt, mint a hangulatom. Ahogy beszálltam a kocsimba, már esett is az eső. Sosem szerettem esőben vezetni, de akkor már nem volt más választásom, hiszen szavamat adtam, hogy elviszem a munkaadómat. Belgiumban még úgysem voltam! – vigasztaltam magamat.
Lassan, komótosan közeledett az autóm a lakás felé, amikor az utolsó kanyarban egy szembejövő utcaseprőgép mögül egy fiatal fiú mopedja bukkant elő. Én már az út szélén álltam, amikor ő meglátott és megijedt! A csúszós úton a fék sírva felsikoltott, és a motor az oldalára borulva a fiúval együtt a kocsim alá csúszott.
Egy pillanatra minden elsötétedett a szemem előtt! Meg sem mertem nézni, hogy mi történt. Az események, mint egy felgyorsított film, úgy peregtek. Aztán már csak arra emlékszem, hogy a fiú mellett álltam, és kérdezgettem, hogy történt-e baja, van-e sérülése.
Nem lehetett több, mint tizenhat éves, és megszeppenve egyre csak azt hajtogatta, hogy a motor nem is az övé.
Megnéztem: a kár nem volt túl nagy. Egy-két műanyag alkatrész pattant el. Mivel akkor egy motorkereskedés felett laktam – akinek a tulajdonosától a padlásszobát béreltem –, megígérhettem, hogy a sérült alkatrészeket olcsón beszerzem.
A fiúnak az ijedtségen kívül nem lett semmi baja, így a névjegyváltás után sietősen tovább indultam. Nem akartam mindjárt az első nap elkésni a munkából. Megállapodásunk szerint, visszatérésem után rendeztük volna a biztosítón keresztül az okozott károkat.
Az út nem volt kellemes, végig esett. Mint kiderült, főnököm mogorva, kellemetlen, szószátyár ember volt, és a baleset élménye is állandóan foglalkoztatott. Alig vártam, hogy visszaérjünk!
A kocsimból még ki sem szálltam, amikor a rendőrségi autó már ott állt mellettem, és bevittek az őrsre – cserbenhagyásos gázolás gyanúja miatt.
A feljelentést a fiú dühös és pénzszagot érző édesanyja tette. Sikerült ugyan a gyanú alól tisztázni magamat, mert a névjegykártya, amit kicseréltünk, valamint a jelenlévő tanúk is azt igazolták, hogy a helyszínt nem menekülési szándékkal hagytam el. De mivel személyi sérülés esetén mindig rendőrt kell hívni, ennek elmulasztásáért büntettek meg, ötszáz márkára.
Oda volt a pénzem, amit kerestem, és még az autómon is volt egy horpadás. Az egész dolog nagyon megviselt, még Belgium szépsége sem nyújtott vigasztalást.
Akkor azt gondoltam, ez csak véletlen. Egy szerencsétlen véletlen, s nem más! A következő útunkon elromlott az autóm, és a javítás költségei ismét felemésztették keresetemet. Egyre-másra történtek a zűrös dolgok, mígnem egy szép napon feleszméltem!
Munkaadóm negativitása vonzotta magához a bajt, és addig, amíg vele, illetve mellette voltam, én is e hatás alatt álltam.
Megszakadt a kapcsolatunk, és vele együtt a szerencsétlenségek sora. Két nappal kesőbb sikerült egy másik – a képzettségemnek megfelelő – állást szereznem.
A kényelmes és új bérlakás sem sokáig váratott magára. Akkor már nemcsak éreztem, de tudtam, hogy visszakerültem az élet napos oldalára. Ennek a napnak az erejét, a fényét és ragyogását szeretném megmutatni és megosztani mindenkivel.
Ez csak akkor lehetséges, ha eleged van a ködből, a sötétből, és keresed az utat a ragyogás felé.
A részletet és a fotót a Novum Pro Kiadó engedélyével közöltük.
A köny megrendelhető a kiadó honlapján: www.novumverlag.hu
