Az az idő már régen elmúlt, amikor ez a mondás létjogosultsággal bírt.
Sajnos én egy másik Amerikát ismertem meg, ahol lassan már dróthálóra sem telik.
Évente többször vagyok gyakorló nagymama Floridában, ami mindig nagy örömmel tölt el, de az aggodalom kis családomért ebben a kegyetlen, gyilkos küzdelmet fojtató világban élni, beárnyékolja és fojtogatja ezt az érzést.
Sokat hallottam és olvastam is egy s mást a különböző „összeesküvési teóriák”-ról, amik ugyan érdekesek és néha meg is magyaráznak egy-két dolgot, de nem igen látom értelmét.
Ha valakinek az IQ-ja tényleg felülmúlja az átlagét, úgy sokkal többet tud az élet sakktáblájáról, mint amit én, most megkísérlek szemléltetni.
Tudom, azt is mondják, hogy az őrültséget a zsenialitástól igencsak kevés választja el.
Mégis nehezen képzelnem el, hogy aki a pénz és a hatalmat ennyire szereti, az éppen ezt rombolná szándékosan le.
Létezik valaki, aki Istent szeretne játszani? Ez már az „öreg halász feleségének” sem sikerült a mesében.
A túlzott mértékű hatalom, tényleg elhomályosítja látásunkat és elménket, hogy felismerjük az élet igazi értékeit?
Hol húzható meg a határ, ahol a szerzés vágya még nem karakterromboló, vagy ez mindig is az volt?
Miért van bennünk ez az önpusztító gondolat és miért tud elhatalmasodni annyira felettünk, hogy süketté, vakká tesz minden és mindenki iránt bennünket?
Ezekre a kérdésekre nem itt és most akarom a választ megtalálni, inkább csak azt szerettem volna, ha ezen nem én egyedül töröm a fejem.
A menekülés a hétköznapi gondok elől, a félelem még mindig sok emberben ébreszti fel az emigráció tervét.
Nekik írom ma ezt a cikket. Amerika másik arcáról, amiről az újságok nem mindig számolnak be.
Az ingatlan árak óriási zuhanása sokak részére a teljes megsemmisülést hozta magával. A bankok, akik a háttérből mozgatták a társadalom hanyatlását, most saját csapdáikban ücsörögnek.
Mit, számít, hogy rengeteg házat kaparintottak meg, ha nincs kinek eladni?
Akinek a részletek törlesztéséhez az üzleti vállalkozás adta meg az anyagi lehetőséget, most otthon kétségbeesetten keresnek egy újabb munkalehetőséget. Sajnos a vállalkozásuknak a csődje nem csak őket, hanem az alkalmazottakat sem kímélte, igaz azok csak egy lakást és nem egy házat törlesztettek.
Az emberek, akik azon törik a fejüket, hogyan lehetne a költségeiket racionalizálni, nem tesznek virágot az asztalra, ha csak nem a kertben terem és lemondják az újságot, amit szívesen lapoztak át a reggeli kávé mellett.
Miből fogja a virágtermelő vagy az újságíró a „kávéra” valót megkeresni.
A belvárosok és sétáló utcák elnéptelenedése azért következett be, mert lassan már csak az üzletek papírral leragasztott ablakait lehet látni, ami ismételten csak fokozza a pánik hangulatot. Mintha ezek a papírok fertőzést terjesztenének, ahol egy felüti a fejét, ott hamarosan követi még egy és mielőtt körbenéznél, már csak az emlékképek azok, amik egy pezsgő életről mesélnek.
Így néptelenedett el az egyik kedvenc sétálóhelyünk is, ahol a gyerekek szabadon rohangászhattak a téren és a kávézó napernyői alatt szívesen pihentünk meg egy hosszú fáradtságos hét után.
A lassan szürcsölt üdítő, vagy a habos kávé a sütivel egy délibáb csalfa képe.
A következő látogatásom alkalmával már nem kerestük fel ezt a helyet, most egy kis párizsi kávéház egy forgalmas fő út mentén csalogat bennünket európai kínálatával. Ma még sokan látogatják, mert a bezárt helyek vendégei osztoznak a székeken, de nem csak a látogatók számának csökkenése az, ami sorra tönkreteszi a kisvállalkozókat, hanem az egyre inkább emelkedő hétköznapi és állami terhek.
Hogyan lehetne kevesebb jövedelemből fedezni az egyre emelkedő költségeket.
Ennek az egyenlegnek a megoldásához nem kell közgazdasági ismeret elég csak a matematikai alaptudás.
Ez a járvány, még ha nem is ma vagy holnap eléri azokat is, akik ezt a rossz játékot irányítják.
Nem kell jóstehetségnek lenni ahhoz, hogy megjósoljam, nem lesz benne örömük.
Mit ér a pénz, ha nem kapsz érte semmit, mit ér a hatalom, ha nincs ki felett gyakorolni???
A gazdasági válság megállítása létfontosságú lenne, mert emberéleteket pusztít. Az összefüggések még csak halványan ismerhetők fel, de egy gondolkodó ember számára egyre inkább nyilvánvalóvá válik.
Mint ahogy a vulkán hamuja megbénította a légi utakat és nem csak ott, ahol a szürke hamvát a magasba lövellte, hanem a világon mindenhol éreztette hatását, ha nem is azonnal, de később az időjárás megváltozásával.
Így terjed és éri el a válság hamuja azokat a régiókat is, amik eddig érintetlennek látszottak.
Az ezotéria tanítása szerint: „Ami kicsiben, az nagyban, s ami lent az fent.”
Mennyire igaz.
Az értékek ebben a zárt rendszerben nem tűntek el, csak az elosztási arány változott meg. Valahol, valakik ülnek ezen a (képletes) pénzen és nem tudják, hogy gazdagságuk napjai meg vannak számlálva.
A pénz értékét a mögötte álló fedezet szabja meg, s nem a nyomdafesték színe.
Egészen biztos, hogy a világ száz leggazdagabb emberének nem jelent gondot bármelyik kórház osztályán kezeltetni magát, de mi lesz, ha nem lesznek gyógyszerek, vagy orvosok, mert valaki, akit tönkretettek nem tudta a taníttatási költségeket előteremteni az orvosi egyetemhez.
Eleinte csak kevesebben lesznek, majd el fognak tűnni azok, akik a kutatásokkal vagy éppen a gyógyszer előállításával foglalkoztak.
A nemzeti kincsek a nemzeté, tehát használjuk fel a nemzet érdekében.
Vejem és lányom azon kevesek közé tartoznak, akiknek még van munkájuk, remélhetőleg ez így is marad.
Egyszerű, átlagos, dolgos emberek, akik szeretnék gyermekeiket biztonságban felnevelni.
Semmi luxus, semmi extra csak szeretetben szolidan, békésen élni.
Érkezésem időpontját tíz nappal előrébb kellett hozni, hogy kis unokámat, aki egy rossz mozdulat következtében eltörte a combcsontját, ápolhassam.
Amikor a baleset történt, kislányom még három hónapos babájával volt otthon és mivel ő nem mehetett a kórházba így vejem kísérte el a szerencsétlenül járt kisfiút. Vele aludt és bátorította az alig kétéves gyermeket, aki nem is értette, hogy egy labdázás hogyan végződhetett infúziókkal és állandó fájdalommal. Három nap telt el, mielőtt az elmozdult csontok a helyükre kerültek, mert kevés volt az orvos.
Aztán egy kényelmetlen gipszkötés tette álmatlanná az éjszakáit és nyűgösen hosszúvá a nappalokat.
Mire én megérkeztem már csak néha hangzott el a „ bu-bu”, ami magyarra fordítva „bi-bi”-t jelent.(S annak, aki ezt sem érti, baby nyelven azt jelenti, hogy valami fáj)
Neki kevesebb, vejemnek egyre több lett a baja. A kórházi tartózkodás alatt egyre-másra óriási gennyes kiütések jelentek meg a lábán. Egy fertőzés, ami nem fényesíti a kórház hírnevét.
Kétségbeesetten mutatta meg a kórházi orvosnak, aki egy gyógyító pillantással es egy rossz gyógyszerrel intézte el az egészet.
„Kontaktallergia” –volt az inkompetens diagnózis. Még egy hozzá nem értő is láthatta, hogy nem az.
Mindezt potom hétszáz Dollárért. Ennek fele a kórházat illeti, de még így is tíz perc alatt ennyit keresni, nem rossz órabér. Hol áll ez arányban az átlagember keresetével. (Arányról beszéltem, s nem azonos bérről.)
Vejem jelenleg nem biztosított, mert munkahelye, ahol, mint villanyszerelő szakmai kiképzését végzi, nem tud alkalmazottainak ilyen lehetőséget nyújtani.
Kislányom, aki terhessége utolsó idejében tudta meg, hogy munkahelye gazdasági okok miatt, csökkenti a szociális juttatásokat és ez természetesen a betegbiztosítását is érintette, arra kényszerült, hogy röviddel a szülés előtt, az amúgy is drága családi biztosítást felmondja. Több mint tízezer Dolláros önrészesedése lett volna a költségekből.
A gyermekek részére az állam biztosít egy sürgősségi ellátás, s a kismamák is védettek egészen a szülés időpontjáig, így biztosítás nélkül csak négyezer dollárt kell majd részletekben törlesztenie a kórházi ellátás miatt.
Így maradt vejem biztosítás nélkül.
A kelések száma megsokszorozódott, a lába lüktet és dagadt, így járt dolgozni, mert betegállomány és táppénz sincsen.
A három hónapos fizetés nélküli gyermekgondozás, amúgy is elvitte az összes spórolt pénzüket.
Rossz rágondolni, hogy mi lenne belőlük, ha mi szülők nem tudnánk néha ezeken a gondokon enyhíteni.
Vejem megpróbált orvoshoz menni, akik már telefonon közölték, hogy csak egy kreditkártya biztonságának árnyékában hajlandók fogadni és egy-egy kezelés hat- hétszáz Dollár is lehet.
Nem túl rózsás kilátások (ő született amerikai).
Ilyen esetekre létesítettek egy ingyenes orvosi szolgáltatást, ahol napi tizenöt beteget fogadnak. Sajnos a betegek száma ennél sokkal több, így csak másnap került sorra.
Gondolkozzunk már el azon, hogy kik is hozták létre ezt a rendszert?
Azok, akiket „MI” bizalmunkkal megajándékozva hatalomra jutattunk, hogy kellő tudás birtokában képviseljék érdekeinket.
Vajon az „Ő” rokonainak is ilyen nehéz lenne egy megfelelő orvosi ellátásban részesülniük?
Az egészségünk, épségünk nem függhet attól, hogy hová születtünk vagy mennyi pénzünk van.
Remélhetőleg vejem szervezete megbirkózik ezzel a bajjal.
De mi van azokkal az emberekkel, akik nincsenek ilyen szerencsés helyzetben?
Vajon az amputált lábú rokkant munkás és a meg nem született gyermek el tudják e tartani a sok okos vezetőt odafönn.
Eltartják ők önmagukat……mondanák, ha valaki megkérdezné őket.
Igen?….ha az adófizetők elfogynak…..miből?
Ez Amerika másik arca…..nem hiszem, hogy igazán meg akarnád ismerni.
Kapcsolódó cikkek:
Eclipse (avagy kritika a kritikusokról)
Ádám Lívia: Lehetőségeink és feladataink
Ádám Lívia: A gyökértelen fa
Ádám Lívia: A látomás
Ádám lívia: Egy röpke eszmefuttatás a „döntés”-ről
Az állampolgárság
Ádám lívia: Ingolstadt
Ádám Lívia: Bad Steben
Ádám Lívia: Asyl – A politikai menedékjog
Ádám Lívia: Az első új autó
Ádám Lívia: A szabadság levegőjének sós volt az íze
Ádám Lívia: A vasfüggöny mögött
Ádám Lívia: Keresd az utat! – részlet
Ádám Lívia: Az első párválasztás csapdái
A könyv megvásárolható online ide kattintva!
