Amikor valaki nagyon beteg és tanácsért fordul hozzám, megvizsgáljuk, kielemezzük életének azon részleteit, amik beteggé tették. Ha tudjuk a betegség okát, már csak ki kell találni, hogy milyen életmódbeli változások bevezetésével segíthetjük a szervezetét a gyógyuláshoz.
Közhelyként hangzik talán, mégis újra meg újra elmondom, mert jobbat keresve sem találnék: „Az út, ami a betegséghez vezet, nem vezethet az egészséghez”.
A mi kis országunk fekszik most a betegágyon, már régóta gyengélkedett, de most ledöntötte lábáról a kórság.
Eddig csak tüneti kezelések folytak, egy pontos diagnózis ismerete nélkül.
Egyik orvos adta a kilincset a másiknak, de írt a bajra senki sem talált.
Körbe állták az ágyát, tanácskoztak, vitatkoztak, de leginkább csak győzködték egymást a maguk igazáról, miközben a beteg állapota egyre romlott.
Mindenkinek volt egy jó ötlete, amit ki akart próbálni, de leginkább az ötlet elfogadtatása volt a cél, s nem a gyógyítás.
Aztán jött valaki, aki radikális változtatást akart és elhagyni az eddig taposott ösvényt.
A sok kísérletezésben beleunt, bizalmatlan páciens tiltakozva emelte fel a hangját és nyugalomért, békességért esdekelt.
Az új orvosnak nagyon nehéz volt a dolga, mert tevékenységét árgus szemekkel figyelte a világ. Bírálták, kritizálták, megrágalmazták.
Ha az ember a jövőben látás képességével rendelkezne, biztosan megkönnyítené a helyzetet, de ennek hiányában csak találgatni lehet, és a félelem néha megbénítja a forradalmi szellemet.
Jogunk van e a gyógymódunkkal megerőszakolni egy egész nemzetet?
Ténylegesen a mi tevékenységünk hozza majd el a várva várt gyógyulást, vagy csak azt hisszük?
A beteg a kórházban aláírja a beleegyezési nyilatkozatot, amivel, hatalommal ruházza fel az orvosokat.
Ez azt jelenti, hogy az orvos mindent megtehet? Természetesen nem, létezik egy etikai bizottság, aki felülbírálhatja, sőt leállíthatja hibásnak ítélt tevékenységét, de ki kontrollálja az etikai bizottságot és mi a garancia arra, hogy az ő meglátásuk a helyes?
Garancia egyik esetben sincs, csak a tapasztalat, az erkölcs és a mindenek felett álló morál, amit ezeknél az embereknél joggal elvárhatunk, ad némi biztosítékot.
Az orvost kontrollálja az etikai bizottság és az etikai bizottság orvosi szakértőkből áll.
Csak is így lehetünk biztosak abban, hogy sem a szakmai tudás, sem etika nem szenved csorbát.
Mindkettő érdeke a beteg gyógyulása és karöltve egymást segítve juthatnak csak előre. Amennyiben az egyik a másik tevékenységét bénítja, kontrollálja, ne adj Isten, saját céljainak megvalósítására használja fel, úgy biztosak lehetünk abban, hogy ez nem a fejlődést és a gyógyulást hozza, hanem a pusztulást.
Egy kórházban is van a betegnek beleszólási joga, hogy mit fogad vagy utasít el. Az ő sorsáról, jövőjéről van szó.
Csak azért mert ő nem rendelkezik azzal az ismerettel, ami feljogosítaná egy fehérköpeny viselésére, még koránt sem ostoba vagy döntésképtelen.
Ha az orvos szakmai ismeretét nem is tudjuk megítélni, de azt igen, hogy megbízunk e benne, vagy sem.
Ha súlyos döntést kell hoznunk, még mindig bevonhatunk szakértőket, sőt vészhelyzetben akár orvost és kórházat is változtathatunk.
Az etikai bizottságnak egy független, szabad csoportból kell állnia, hogy az összefonódásnak és a korrupciónak még a gyanúja se vetődjön rá.
Nem árt persze, ha az etikai bizottság nem váltja aprópénzre a tekintélyét és a hitelét, de ugyan ez vonatkozik az orvosokra is.
Természetesen szükséges a kontroll, hiszen „fekete bárányok” mindig voltak és mindig is lesznek, de a kontrollt is kontrollálni kell. Ez a demokrácia alapja.
Legyünk bátrak, higgyünk abban, hogy orvosunk számunkra a legjobbat akarja, de az éberség nem árt, hogy a jó szándék ne fajulhasson el.
Talán így gyógyulhat meg nemzetünk, és kelhet fel betegágyáról végleg.
Ádám Lívia: Keresd az utat! c. könyve megvásárolható ide kattintva
