Szerző: Csanda Máté
Csörgő Attila munkáiban mindvégig ott szunnyad ez az igény. Legfrissebb alkotása egy furcsa, már-már élőlényszerű gépezet. Van-e a gondolatoknak is testük? Kezdetük és végük. Gondolatok mint eszközök, önműködő, mindig többesélyes láncolatok. A szerkezetek mint lélegző gondolatgyárak, gondolat-folytatások. Élőlények. Tud-e az ember végsősoron olyan gépet alkotni, amely nem saját magára hasonlít? Mert minden egyes (még nem teljesen digitális) masinában van valami antropomorf, valami emberi, nagyon is emberi.
Ilyeneken töröm a fejem, miközben kerülgetem, innen is, onnan is nézegetem Csörgő Attila különös vetítő berendezését. Hogy hát hol, mikor, melyik ponton és mégis hogyan jön létre a kép. A váz, az egésznek a szerkezete a high tech és a kisköltségvetésű barkácsmű között egyensúlyozgat. Van benne pléhkupak, lencsék, izzók, drótszálak és egy különös, fizikaszertári modellre emlékeztető fémspirál is. És mindez együtt, ez a tekervényes szerkezet, ez a többfunkciós masinéria kétféle rajzolatot ad ki és vetít a falra. Kétfajta árnykép jelenik meg: alig valami, és mégis maga a mindenség, variációk a végtelenre, körkörösségre.
Olyan mint egy különös illúzió-automata, mint egy továbbfejlesztett laterna magica.
Szerintem nagyon tetszene ez jónéhány filozófusnak, komoly, szakállas-parókás alakoknak, akik a maguk idejében sok ezer folyóméternyi magasröptű irodalmat hagytak hátra, az ős-egyről, az ideák birodalmáról, az abszolútum és a végtelen véges formában való látattásáról, a tudatra ébredt matériáról, stb. Mert ahol a filozófia csak óhatatlanul mellébeszél, az itt konkrét, napnál is világosabb formában kirajzolódni látszik. Persze szavakká visszagyúrni már megint nehéz, sőt gyanítom, káros, kínos és felesleges is. Elmés szerkezetek, trükkös eljárások, ugyanakkor mindig szorul beléjük egy adag metafizikus utózönge is. De tetszene a gyerekeknek is, én legalábbis, ha lenne gyermekem, elhoznám ide. Azt hiszem, mindketten jót szórakoznánk.
Mindegyik végén ott van egy kis rácsodálkozás, ha időt szentelek nekik, előbb-utóbb mindegyik kinyílik és elárul valamit a saját kis rafineszéből, titkából, de egyiket sem tudom maradéktalanul kiszívni, felemészteni, beskatulyázni. Mintha a legemelkedettebb és legfajsúlyosabb témákról szólnának úgy, hogy közben egy nagy adag humor, elegancia és könnyedség is marad bennük.
Fényből, mozgásból válnak képi alakzatok, megfogható eredmények — egy véletlenszerűen elhajított dobókocka pályája, röpte (a kocka elvetése) hat szemszögből, már-már laboratóriumi pontossággal lencsevégre kapva, összeszámolva, háromdés modellbe foglalva. Az eredmény egy kacsgaringózó fekete térgörbe, olyan mint egy kikristályosodott féregjárat. Mondanám, hogy a testet öltött véletlen. Csakhogy Csörgő Attila kísérletei sokkal könnyedebbek és finomabbak annál, hogy ilyen fellengzősen, egy-egy mondatba foglalva elintézhetnénk őket.
Az Clockwork egy hibrid szerkezet — formailag igencsak kecses, lényegét, tartalmát, gyomrát tekintve viszont egy torzszülött. Két egymást járató és életben taró óramű ketyeg körbe-körbe, egy végtelenül egyszerű fakeretben. Akárcsak két kopoltyú. A hajszálvékony piros mutatók meg eltipegnek egymás mellett, mindig éppen ellentétes irányba szökkenve. Tudom jól, hogy elsősorban csak egy csavarokban, finiszekben gazdag (majdnem) önműködő szerkezet, egy játékos mini-installáció. Másrészt viszont mégiscsak van benne valami metafizikus, már-már isteni (Csörgő Attila mint órásmester — a világmindenség mint óramű). Egy sarokkal arrébb fekete korongok forognak a falon (Eseménygörbék). Néha meg-megállnak, aztán ismét nekiveselkednek. Amint elérnek egy bizonyos sebességet, a két pólus, a két lemez együttesen, hirtelen kiad valami megfoghatatlan, illanékony többletértéket — ott pislákol a szemünk előtt a végtelen szimbóluma, mindjárt háromféle megjelenési stádiumban.
A Secession termeit járva folyton ott motoszkálnak bennem az „ezt vajon hogy csinálhatta” és az „ez vajon hogy működik” kérdések. És bármennyire is — divatosan szólva — innovatívak a művész ötletei, végsősoron csupa-csupa használhatatlan (haszontalan) szerkentyűt, kütyüt és leképezést látunk. Csörgő Attilát mindenütt a technika érdekli, de nem a bitekben meg bájtokban mérhető technika, hanem sokkal inkább valami ősi, elemeibb, szuszogóbb – gondolkodóbb szelete az egésznek. Mondjuk így, egy picit emelkedetten, hogy a techné. Merthogy az önfeledt barkácsoláson túl, a finom vonalú, cseppet sem öncélú rajzok, a terv, a disegno (mai szóval koncept) mögött folyton ott lüktet valami lényegibb erő, valami ösztönös kutatni és megmutatni akarás.
Az a szép ezekben a munkákban, hogy cseppet sem esetleges, véletlenszerűen egymáshoz passzintott formákról, üres, hervatag, könnyen elért gesztusokról van szó (ma már minden, mindenütt gesztus). Ahol bármi lehetett volna akár így is, de akár egy picit másképp is.
A végén valahogy mégis kissé keseregve hagyom el a Secession termeit. Sok mindent hiányolok, sok mindenről úgy gondolom, hogy meg kellett volna még mutatni. Főleg azok után, hogy tavalyelőtt ott voltam a pesti Ludwig Múzeum nagyszabású Csörgő Attila-kiállításán. Most legszívesebben az összes ott látott művet bepakolnám a Secessionba, hadd ismerje meg az osztrák közönség ezt is, azt is, amazt is. A Möbius-szalagot, a körkörösen pörgő csavarokat, a hurkapálcikákból és pókhálófonalakból összehajló tetraédereket és a szinte teljesen anyagtalanul lebegő papírtesteket.. Például a Pályarekonstrukció esetében jól jött volna a fotópanelek meg a féregjárat-exponátum mellé maga a kísérleti berendezés is, a kamerákkal felfegyverzett alumíniumkonstrukció (a Fotótorony). Így ugyanis sterilebben hat az egész.
A kiállítás kamaratárlat jellege mellett is egy izgalmas, kerek egészet kaptam. Ráadásul jócskán fért bele a régebbi, általam már ismert munkákból is, ugyanakkor itt láthattam először Csörgő Attila mindkét Óraművét. Az aprócska, „félreszabott” vekker (1993) és az egészen friss alkotásnak számító, 2011-es vetítőszerkezet is ezt a nevet viseli. Mennyiségileg többre, nagyobbra, a Secession épülete (főleg ha két-három kiállítás fut párhuzamosan) nemigen alkalmas.
Csörgő Attila kiállítása 2012. február 5-ig látható a bécsi Secessionban.
Forrás: KIKÖTŐ ONLINE
