Még kevesebben fordulnak orvoshoz ilyen jellegű gondjaikkal, félve a környezet, a társadalom negatív reakciójától. Pedig a depresszió poklából van kiút: ezek egyikét osztja meg az olvasóval Estella Rose önéletrajzi ihletésű kötetében.
Részlet dr. Tóth Erika előszavából
Majdnem napra pontosan egy éve találkoztunk kórházi szobámban. Mintha egy ideje már csak erre várt volna hősnőnk: hosszú ideig hallgattam a jelen panaszai és a múlt eseményei közötti csapongását, mely mégis, sokszor átgondoltnak tűnt. Minden egyes pszichoterápiás kliensemnél újra és újra átélem, mekkora szenvedés és bátorság kell ahhoz, hogy egy idegen ember előtt elhangozzanak féltett titkaik, sérelmeik, vágyaik. Ő bátor volt, sőt elszánt: vállalkozott élete legnehezebb utazására, útjára.
Hétről hétre, apránként haladt kitűzött céljai felé: megtalálja önmagát; ha már megvan, ne meneküljön előle; és ha lehet, kicsit fogadja is el önmagát. Sokszor nagyobb volt a zűrzavar a fejében egy terápiás ülés után, mint előtte, de a következő alkalomra ismét letisztult benne ezekből valami. Változott alkalomról alkalomra, ezt jelezték vissza ismerősök és vadidegenek is. Egyre több embert vonzott a személyisége. Megtapasztalta, hogy nyíltsága – lelkiállapotával kapcsolatban is – másokat is erre késztetett. Csatlakoztak útján olyanok, akiktől jó szót kapott, olyanok is, akik benne is egy segítőt láttak, míg mások „csak” szerettek, szeretnek vele lenni.
Oly sok gondolat kavarog a fejemben, már százszor összeállítottam ezt a könyvet, de mégsem gondoltam, milyen nehéz lesz a kezdet. Van bennünk valami közös. Van egy olyan betegségünk, amiből mindketten ki akarunk jutni. Lehet, hogy te most azt mondod: én nem vagyok beteg. Erre én azt válaszolom, a te életedben is volt olyan időszak, amit nehezen viseltél. Kaptál pofont az élettől, csalódtál, veszítettél el valakit vagy valamit, aki vagy ami fontos volt számodra. Ugye, éreztél már ilyet? Nem egyformán éljük meg a fájdalmat. Lehet, hogy te erős voltál, és megoldottad. Lehet, hogy él a közeledben valaki, aki nem tud megoldást találni, de ha elolvasod ezt a könyvet, segíthetsz neki.
Mit is tudunk a depresszióról, a pánikbetegségről? Ha böngészel a neten, oldalak százai között találsz rá leírást. Én nem akarom itt a pontos meghatározást beilleszteni, nem az a célom. Én akkor kerültem közeli „kapcsolatba” ezzel a betegséggel, amikor egy nagyon jó barátomat elveszítettem. Sajnos ő depis volt, és önmaga vetett véget életének.
Előttünk jól titkolta, mindig jókedve volt, bár ha visszagondolok rá, voltak furcsa megnyilvánulásai. De ő nem akarta magának bevallani: baj van. Honnan kapott volna segítséget, vagy valójában volt-e, nem tisztem kutatni. Voltak tervei, céljai, s egyszer csak utólag tudtam meg, anyagi gondjai. Ő a könnyebb utat választotta.
Abban az időben sokat olvastam a betegségről, és sajnos rájöttem, igen, tudtam már régóta: velem is van valami baj, de nem tudtam megfogalmazni. Olvasás közben szemben a sorokkal kirajzolódott előttem, igen, van bennem is depresszió. De mint sokan, azt mondtam: ha eddig le tudtam győzni, és „jól” vagyok, akkor semmi gond. Nehéz időszakok voltak az életemben, csalódás, fájdalom, gyász. Mindennel megmagyaráztam, és persze nyugtáztam: én nem vagyok beteg. De ezt csak az agyam hitte el, én, a belső én és a lelkem tudta: nem így van. Voltak betegségre utaló jelek is, vizsgálati eredmények, de mindig ráfogtuk, sokat dolgozol, stressz, semmi más. Már akkor volt orvosi papír arról: a pajzsmirigy kissé nagyobb. De nem okoz gondot, nem foglalkozunk vele. Vérnyomás-ingadozás, rosszullét vezetés közben. Gyógyszer a vérnyomásra, kis nyugtató, és minden megy tovább. Ment is egy darabig. Két éve nyáron jelentkezett az első pánikrohamom.
A párom, aki akkor mellettem volt, s egyben életem nagy szerelme, hazament. Abban az időben volt az első betegségem, amikor autóban rosszul lettem. Elvitt az orvoshoz, mivel a vérnyomásom az egekig szökött. Az orvos azt mondta, az idegösszeroppanás határán vagyok. Táppénz és pihenés, közben telefonon dolgoztam. Nyugodt voltam, amikor a párom velem volt, mert tudtam, bármi van, rá számíthatok. De sajnos haza kellett mennie. Tudtam, visszajön néhány nap múlva. Szépen elváltunk, s néhány perc múlva nagyon furcsa érzésem támadt. Fulladás, melegedett a mellkasom, a fejem megfájdult, és hirtelen a vérnyomásom is felugrott. Rohantam az orvoshoz, persze ismét a csillagos égben volt a vérnyomásom. Kaptam gyógyszert, és szépen hazamentem.
Azt vettem észre: az orvosnál megnyugodtam. Pszichésen, tudtam, nincs baj, jó helyen vagyok. Furcsa volt ez az érzés, mintha tüzes vassal égetnének, és alig várod, hogy olyan helyen legyél, ahol vannak körülötted. Ekkor nem is foglalkoztam ezzel a tünettel, betudtam annak, ez is egy a vérnyomás-ingadozás tüneteiből. Visszagondolva, nem is kerestem cikkeket, mivel nem akartam tudni a betegségemről. Szépen lassan javultam. Szeptemberre úgy éreztem, minden rendben van, saját magam döntöttem arról, nem kell több gyógyszer, jól vagyok, a vérnyomásom stabil, minden oké.
Nem volt igaz, ez csak a felszín volt, az igazi okok mind megvoltak, csak elnyomva. Amiről nem tudsz, az nem fáj. Ismét elkezdtem dolgozni, sokat jött velem a párom, és így jó volt, biztonságos. Tudod, milyen érzés. Ugye?
Egy hétfői napon egyedül indultam el. Azt hittem, minden jó és szép. Félegyháza körül kezdtem furcsán érezni magam. Féltem, egyre több olyan gondolatom volt: ha itt történik velem valami, hol az orvos, messze van a következő hely, ahová tartok, beszélgettem a kollegámmal telefonon, de nem lett jobb. Egyre jobban éreztem, félek, a vérnyomásom emelkedik, melegedik a mellkasom. Pánikroham. Már tudom, de akkor nem tudtam.
Pánik, ma már tudom, sokszor éreztem, de nem tudtam meghatározni, mi játszódik le bennem. Egyre többet jelentkeztek a tünetek. Persze, én sem beszéltem róla, nem tudtam, mi az, elnyomtam, fáradtság. Ezt a legkönnyebb kimondani. Ugye, te is ismered ezeket az érzéseket, vagy ismerted, vagy van valaki a környezetedben, aki küzd vele.
Először éjjel jelentkezett: féltem, patakokban folyt rólam a víz, rémálmaim voltak, melegedett a mellkasom. Ilyenkor azt hiszed, mindjárt meghalsz, levegőért kapkodsz, fulladsz, a torkodban sokszor csomót érzel. Én azt hittem, csak begyulladt, nem, talán olyankor már kissé nagyobb volt a pajzsmirigy, aztán elmúlt.
Félsz az estéktől, bár alig várod, hogy aludjál, mert úgy érzed, nincs benned erő. Aztán néhány óra múlva ébredsz. Ha van, akit megérints, akkor megnyugszol, ha egyedül vagy, erősebbnek érzed a tüneteket, egyre inkább a félelem lesz rajtad úrrá. Feloltod a villanyt, nem emlékezel, mit álmodtál, mi lehet az a tudatalatti gondolat, ami ezt okozta. Szerintem ennek nem csak lelki oka van, de valahol úgy dolgozhat a tudatalatti, mintha előre vetítené a félelmet, mit nem akarsz elveszíteni, mi fáj, mi bánt, és figyelmeztet a pánikrohammal. A kiváltó okra már emlékszel, mert olyan erősek a tünetek, csak azt várod, mikor lesz vége, mikor lesz reggel. Néha az időérzékedet is elveszíted.
A percek óráknak tűnnek. Nem beszélsz róla, mert nem is tudod, mit mondjál, például, hogy rosszul aludtál, a szemed alatt a sötét karikák állandó vendégek. Napközben egyre feszültebb vagy, ideges, iszod a kávét, aludnál, amikor csak lehet. Érdekes, én mindig délután tudtam aludni, mélyen, nyugalmat adott a fény, a hangok körülöttem, és amikor velem volt a párom, az ő közelsége. Persze, akkor is volt rossz éjszakám, de megérintettem, és megnyugodtam. Vagy kiültem nála az ebédlőbe, és tudtam, nincs baj, elmúlik. Féltem felébreszteni, olyan mélyen és nyugodtan aludt. Soha nem mondtam el, mert mit mondjak, te, figyelj, valami nem stimmel velem. Igen, ezt kellene kimondani, de félsz a valóságtól, félsz a páncél mögül kijönni, félsz, a falat akkor le kell bontanod. A családban sem szólsz, mert mit mondj: valami baj van, segítsetek! Pedig ezt kell mondani! Valahol erős vagy és annak látnak, ugyanakkor nagyon gyenge vagy, és nagyon félsz.
Sajnos a félelem nagyobb, mint az akaratod. Mert ez a félelem, ez a páncél, amit magadra öltesz az évek alatt, az álarc, ami mögé bújsz, s csak néha veszed le, nagy „biztonságot” ad. Szerinted és szerintem is önámítás! Tudom, nehéz levenni a védő álcát, kitörni a „biztonságból”, de ahogy sétálsz velem, meglátod, ez a legjobb, amit csak tehetsz, és visszanézve majd magadra azt kérdezed: tényleg ilyen voltam? Tudod, az lesz a legnagyobb lépés, amikor magadnak bevallod: ilyen voltam. Ki mikor ér el addig, az csak tőled függ, ha hiszel magadban, és gyógyulni akarsz, változni akarsz, akkor már elég korán felismered magad: a két arcot, lelket, világot. De addig még van út előtted.
Nem ismeretlen érzéseket írtam le neked, igaz? Küzdöttünk vele sok éjszakán át! Közben benned a kimerültség, a fáradtság elkezd dolgozni, nem is veszed észre, milyen szépen-lassan mérgez, lassan föléd nő, és ő irányít.
Változó, igen, változó, ma már tudom, van a háttérben szervi probléma is. Évek alatt, ahogy hordozod a depi tüneteit, mert még mindig nem tudod, hogy az. Egyre jobban „keményedsz”, építed a falat. Vannak vágyaid, álmaid, kergeted őket, mosolyogsz, belül zokogsz. Beszélgetsz, közben senki nem tudja, mi játszódik le benned. Nem látják, mert nem akarod. De elhiszed, én mindent bírok. Ego. Jön az ego. S mennyire élvezi, hogy átadtad neki az irányítást, pedig te nem ezt akartad, te csak szeretni szeretnél, keresed a boldogságot, nem tudod a viselkedésedet koordinálni, megbántasz mindenkit, utána már fáj, de nem érted, hogyan történik mindez veled.
Sokszor menekülnél, néha úgy érzed, megőrülsz az emberek között, néha úgy érzed, ott akarok lenni, mert itthon félek. Van, amikor a falak nyújtják a biztonságot, és ha ebben megzavarnak, támadsz. Pedig tudod belül, érzed, nem jó így, de nincs hatalmad felette. Én sokszor így éreztem, a torkomban a csomóval, kapar a torkom, fáj. Nem torokgyulladás volt. A szervi baj jelei. Amit nem vettem észre, illetve akiknek észre kellett volna venniük, azok meg átsiklottak felette.
Közben a háttérben működik a betegség, egyre jobban él rajtad, egyre jobban táplálkozik belőled. A depi néha látható, kitörsz, kiabálsz, hangulatváltozás, izzadó tenyér, állandó belső feszültség, az agyad soha nem áll le. Hiába kéred a gyógyszert, hiába szeded, az éjszaka mindig eljön. Nem minden éjjel borzalmas, de van rengeteg, ami nagyon. Minél jobban kimerülsz, annál jobban hajlamos vagy arra, hogy csak vádolj, mindenkit hibásnak vélj, mindenkiben az ellenséget lásd, mert félsz. Amióta beteg lettem, illetve amióta bevallom, hogy baj van, azóta sokat olvastam. (Fogok neked is ajánlani könyveket.) Egy könyv olvasása során, amit most kaptam, döbbentem rá, bár tudtam addig is, de így leírva nem találkoztam még vele. Valamennyi negatív érzés, amit mi, depisek küldünk a világ felé, mind egy segélykiáltás!
Ismerős, ugye?
Még néhány szó a pánikról. Én sem beszéltem róla, de már nem csak éjjel kísért, megjelent napközben is. Megjelent akkor is, amikor ott volt velem a párom. Ő nem tudta, mi játszódik le bennem, csak nem értette a válaszomat. Szép nap volt, azt mondta, gyere, vegyük meg a gyűrűket. Én visszautasítottam. Belérúgtam, pedig csak ott, akkor az utcán nem éreztem magam biztonságban, féltem, úgy éreztem, mindenki engem néz, látják rajtam, hogy valami nem stimmel nálam. Akkor úgy éreztem, belülről kiabálni szeretnék, ne nézzetek, és legszívesebben hazafutottam volna a falak közé. Helyette mit tettem, álarc mögül szóltam, érzéseimet elnyomva, küszködve a pánikkal, belérúgtam. A szívem nagyon fájt, mert igen, valójában azt akartam, a gyűrűt, a boldogságot, de előjött a tudatalattiból egy érzés, félelem, és irányított. Akik nem ismerik ezt az érzést, nem igazán érzik át és értik meg ezt a kettőséget. Volt pánikrohamom máskor, és egyre többet napközben. Csak azt éreztem, innen mennem kell, fogta kezem, beszélt hozzám, de én közben figyeltem az embereket, néztem a szemükben, mit látnak.
Egyszer a vásárban a párom azt mondta: szenvedsz. Nem, nem szenvedtem. Úgy éreztem, elveszek az emberek sokaságában. Túl hangos, meleg van, kérdeznek, meg kell állni, nem tudtam, meddig kell ott lennem, pánik. Mi lesz, ha itt leszek rosszul, a kocsi messze van, a gyógyszert biztos eltettem. Tényleg rám figyel? Kérdések, félelmek, melegedő mellkas, nagy nyelés, mosoly, ez alatt belül mar a pánik, dolgozik a depi, egyre fáradtabb vagy, nehéz a lábad, nem érted, mit mondanak, csak néznek, azt hiszik, szenvedsz. Nem! Baj van, de nem tudom, mi ez. Nem ismerem. Nem tudom, hogyan kell beszélni róla. Senki nem beszélt még róla, nem tudom, mi ez! Ma már igen: pánik, ami lassan nőtte ki magát, uralt engem, és így tett tönkre mindent.
Újra szedtem a gyógyszereket a vérnyomásra, a pánikról még mindig nem beszéltem, mivel nem tudtam, mi az. A gyógyszerek „elnyomták” a tüneteket, de csak ideig-óráig. Közben egyre jobban éreztem, kimerülök, fáradt vagyok, egyre nagyobb hangulatingadozás. Tudtam, sokszor beszéltek hozzám, és utána nem tudtam elmondani, miről volt szó. A családdal is veszekedtem, öltem a környezetemet, lassan elkezdtem befelé fordulni. Egyre jobban irigyeltem embereket, egyre jobban hibáztattam embereket, a gyűlölet erősödött. Tudtam, nem jó, de néha úgy éreztem, jó gyűlölni. Ismerős, ugye? Visszagondolva, nem tudom megmondani, mikor néztem tükörbe. Te mikor néztél bele? Észreveszed, hogy kerülöd a tükröt? Mert akkor ott valóság, s nem akarjuk látni.
Szeretet? Lassan elfeledtem, milyen is az. Tudtam, hogy szeretek, a gyerekemet, családomat, a páromat, de nem mutattam ki. A lányomnak igen, de másnak nem. Miért? Feltetted már magadnak ezt a kérdést? Miért nem mutatod ki az érzelmeimet? Miért csak néha mondod, szeretlek? Miért? Miért? Nehéz a válasz. Először azt a legkönnyebb kimondani, nem vagyok olyan; másodszor, nem tudom; harmadszor, én szeretlek, hidd el! Közben te iszod a szeretet szót. Állandóan azt hallanád, csak neked ne kelljen kimondani. Mert küzdesz! A valódi éned szeret, kiabálná a világba, de az ego, a depi tiltja. Nem lehet, tilos, majd én határozom meg, mikor! Én is így voltam. Mivel az évek alatt kemény leszel, úgy érzed, ha kimondod, az nem te vagy! Pedig igen! Az vagy te, az álarc mögötti ember. Gondold végig, te hányszor használtad ezt a szót, s hányszor a környezeted? Érdekes szám jön ki, ugye?
Lassan nő a depi, mivel a pajzsmirigy dolgozik. Ma már tudom, van mögötte mandulagyulladás is, idült, készülök a műtétre! Szóval a depi nő, a pánikrohamok szaporodnak. Még mindig nem vallasz az érzéseidről, titkolod. Társaságban belül feszengsz, beszélnek hozzád, csak te nem hallod, a csomó a torkodban, sűrűn kell pisilni, nézelődsz, ha túl sok ember van körülötted, már egyre szaporább a szívverésed, de nem szólsz! Miért? Mert gyáva vagy! Mosolyogsz, próbálsz beszélgetni, de ha visszanézel a régi énedre, semmi az, amiről te beszéltél. Sajnos nekem a munka volt a fő téma! Miért? Oda menekültem, hajtás van, ami leköti az idődet, az agyadat, fontosnak érzed magad, s közben más nem is számít. Önámítás! Lassan már úgy dolgoztam, mintha a cég a sajátom lenne. A főnököm sokat mondta, ne vedd a lelkedre.
Amikor egyedül autóztam, egyre többet sírtam. Azt hittem, jó, ha a többiekkel beszélgetek, de azt nem tudtam, hogy ők is mindig örültek-e nekem. Te is körbevetted magad sok emberrel, igaz? Azt hitted, mindenki szeret, és nélkülözhetetlen vagy. Vagy van olyan időszak, amikor, mint egy remete, kerülnéd az embereket. Pánik. Elindulsz otthonról, nyugtatod magad: gyógyszer nálam van, orvos telefonja mindig bekapcsolva, indulhatok. Ismerős az is, amikor két lépés után úgy érzed, mit keresek én itt. Jaj, be kellene menni vásárolni, de ismeretlen érzés lesz rajtad úrrá. Vissza kell fordulnod a védelmet adó falak közé. Pánik ismét.
Lehet, hogy már annyira félsz, hogy orvoshoz fordulsz, vagy hogy úgy érzed, megnyugodtál, erős vagy. „Lenyomtad”, és újra elindulsz egy újabb napon. Én is sok egymást követő nap elindultam így, sokszor napközben a torkomban egy csomóval, szapora szívveréssel, és tüzes vas égetett. Mert ezt a melegedést nem tudom mihez hasonlítani. Közben éled az életed, benned a furcsa érzések sorozata, a környezet elől titkolod, vagy csak azt hiszed. Lassan azt veszed észre, emlékképek törnek elő, eleinte nem is érted, miért. Nem te hívod őket, csak jönnek, és lassan társulnak hozzá érzések is. A tudatalatti játszik veled! Képek a múltból, olyan emlékek, melyekről azt hitted, már rég a feledés homálya fedi őket, illetve nem is emlékszel, tényleg megtörtént veled. Sűrűsödnek a mozifilmek, de ezt csak te látod, a nap minden egyes pillanatában, érzések, fájdalmak. Menekülnél előlük, de nem tudsz.
