Amikor 1957. márciusában odakerültem, a lakók száma igencsak meghaladta az ötezret.
Repülős bázis lévén a fa barakkok szárnyakra voltak osztva. A fehér szárnyon az egyedülálló nőket helyezték el. A kéken a családosok kaptak helyet, míg a zöld szárnyon a nőtlen férfiak.
Minden barakkban volt 20 ágy és középen egy vaskályha, amit bizony még áprilisban is fűtenünk kellett.
Jó távolságra volt a konyha és az étkezőhely, ahol a tábori szakács által készített angol konyha ízeivel birkózhattunk meg minden reggel és délben. Vacsorára hideg ételt kaptunk, kenyeret, sajtot vagy szardíniát.
Később a menekültek közül találtak egy szakácsot is, aki ugyanolyan alapanyagokból magyaros ízeket varázsolt a kondérba.
A parancsnoki épület a bejáratnál volt, ahol a vezérkar székelt és intézte a sokoldalú munkát, amit egy ilyen hatalmas tábor igényelt.
Hamar rájöttek, hogy a táborban harminc Ford ösztöndíjas egyetemista is lézeng és elhatározták, hogy a jövő tudós reménységeinek kellemesebb környezetet teremtenek.
Így aztán a diákokat a zöld szárny parancsnoki szobáiba vezényelték, ahol kettesével lettek elszállásolva. Péntekenként a tábori postán felvettük a heti járandóságunkat, ami tizenkét shilling hat pennyre rúgott. Ezt az összeget mindenki arra költhette, amire kívánta.
Zseniális ötlet volt az ausztriai táborokhoz mérten, ahol minden héten mindenki egyformán kapott két doboz cigarettát és két tábla csokoládét.
A dohányosoknak kevés volt a két doboz cigi és azonnal elcserélték a csokoládé fejadagjukat a nem dohányzókkal. Ahol sok volt a dohányos, egy szál cigi felért egy a tábla csokoládéval. Sörről meg nem is álmodhatott az ember, mert a lágerben működő kocsmáros pénz helyett nem fogadott el se cigarettát se csokoládét. Egyszóval Angliába érve újra élvezhettük a Lídiaiak kétezer hatszáz éve bevezetett újítását, a pénzzel való cserét.
Hetente bementünk disznófejért és disznólábért a faluba, amit abban az időben majdnem ingyen adott a hentes, mert a helybeliek akkor sem vitték volna el tőle, ha ő fizet. Így aztán hat pennyért sok tál kocsonyát főztünk a vörösre izzó kis vaskályhán.
Miután megjelent a pénz elkezdődött a gazdasági élet. Két-három szabó dolgozott, a cipészek is találtak munkát. A kertészek még külön két font tíz shillinget kaptak hetente munkájukért, a rendőrök, katonák a rendfenntartásért kaptak fizetést. Az asszonyok a konyhán sürgölődtek, a tanítók megszervezték az iskolát. Már rossz autók is pöfögtek a táborban.
Nyüzsgött az élet. A diákok közül csak Árpádnak sikerült munkát szerezni. Tolmácsként dolgozott a főhadiszálláson, amiért ő is megkapta a két font tíz shillinget
Egy régen Angliában élő magyarnak, aki szintén a vezérkarban dolgozott mint önkéntes, heti tíz fontért az a briliáns ötlete támadt, hogy a három szárnyon is meg kell szervezni a szárny parancsnokságokat. Ezek élére egy volt magyar katona került, beosztottai pedig a diákokból lettek kinevezve. Írnok, géhás, egészségügyes és egy tolmács.
Így aztán minden diák alkalmazva lett, ami heti két font tíz shilling gyarapodást jelentett az igencsak üres zsebekben.
Engem tolmácsnak neveztek ki, ami azt jelentette, hogy minden reggel 9 órától délután 4-ig a parancsnokságon kellett ülnöm egy telefonnal felszerelt hatalmas íróasztal mögött várva, hogy megszólaljon. Nem mondhatnám, hogy túl sok megterhelést jelentett, mert a masina, nagy megelégedésemre sohasem csengett. A fővezér néha eljött látogatóba, de csak a parancsnokkal diskurált, aki elég jól beszélt angolul.
Egyszer aztán jó két hónap elteltével megszólalt a telefon. Valamilyen oknál fogva éppen csak én voltam az irodában. Egy hölgy jelentkezett a menekültek világszövetségétől. Szépen elmondta a mondókáját, amiből egy szót sem értettem, majd megkértem, hogy ismételje újra el.Valamit kérdezhetett, csakhogy fogalmam sem volt, hogy mit és a „yes” válaszom nem elégítette ki. Megkért, hogy küldjem a telefonhoz a szárnyparancsnok tolmácsát.
Nem volt mit tenni, be kellett vallanom, hogy az a személy én vagyok.
Nem lepődött meg, mert rögtön megkérdezte, hogy elmondhatja e franciául, amire azt válaszoltam, hogy sajnos nem tudok franciául.
– Talán tud németül, esetleg spanyolul?
– Azokat sem értem – válaszoltam.
Hirtelen megvilágosodott előttem, hogy tolmács csak az lehet, aki legalább két nyelven beszél. Amikor bajban van az ember, az agya gyorsan dolgozik. Ekkor jutott eszembe, hogy kun vagyok. Kunul meg már senki sem beszél, majdnem száz százalék, hogy ő sem. Így büszkén kivágtam:
– Hölgyem, kunul és magyarul perfekt vagyok.
Ui.
A hednesfordi tábort a diákok augusztus végén hagyták el.
A mérnökök Glasgow-ba mentek, mi négyen pedig Londonba.
A tábor novemberre teljesen kiürült.
Az angol állam is adott a magyar diákoknak ösztöndíjat. Londonban legalább száz magyar egyetemista volt. Tanultak még Oxfordban, Cambridge-ben, Edinburg-ben és még sok kisebb egyetemen is, ha kétszázat mondok összesen, nem lehetek messze a valóságtól.
Oláh Sándor engedélyével
Oláh Sándor Hazamegyek című könyve várhatóan 2010. májusában jelenik meg.
Kapcsolódó cikkek:
Oláh Sándor: Hazamegyek (Előszó)
Oláh Sándor: A Paradicsom és a vénember – részlet
