– Mióta él Párizsban? Mivel foglalkozik?
– 2009 április 1 óta élek Párizsban, ahova egy rövid, pár hónapos dél-franciaországi munkát követően költöztem. Bár a turizmusban töltött 14 évem alatt Franciaországban is szereztem kapcsolatokat, ennek ellenére a munkavállalás az itt is érezhető gazdasági válság miatt (legalábbis ami a tapasztalatomnak megfelelő munkákat illeti) nehézkes volt, alkalmi munkákat tudtam csak elvállalni, úgy mint tolmácsolást, konferenciaszervezést. Sőt tavaly nyáron másfél hónapot még Provence-ban is dolgoztam, egy kanyoning-túrákat szervező utazási irodánál.
Idén május (legutóbbi utunkról való hazatérésünk) óta pedig ismét egy konferenciaszervező mellett dolgozom asszisztensként.
– Mikor és miért szeretett bele a városba?
– 16 éves voltam, mikor először jártam Párizsban, másodmagammal stoppoltunk fel a fény városába, és töltöttünk itt egy igen kalandos hétvégét. Már a megérkezésünk is látványos volt, az esti fényárban fürdő Diadalív fogadott minket, s ejtett rabul örökre. Az igazi szerelembe esés viszont csak másnap történt, mikor egy tipikus kis utcában sétálva igyekeztünk a Montmartre felé. Az utca végében ott tornyosult a Sacré Coeur fehér kupolája – ezt a képet soha nem felejtem el.
Hogy pontosan miért szerettem bele, nem tudom, az ilyen dolgokat nem tudja az ember megmagyarázni. Mert a városnak lelke van, múltja, amely ott vibrál minden épületben, minden utcasarkon, minden háztetőn, amin megcsillan a napfény egy-egy viharos eső után. Még ma is mindig elérzékenyülök, mikor átmegyek bármelyik Szajna-hídon, és végignézek a Szajna-parton.
– Milyenek a francia mindennapok? Tervezi-e, hogy visszaköltözik Magyarországra?
– A mindennapok munkásak, és sokszor nem egyszerűek. Az életszínvonalam alacsonyabb az otthon megszokottnál, de sokkal boldogabban élem meg a hétköznapokat. De ahogy egy itteni magyar barátnőmmel megjegyeztük, minden nap úgy érezzük magunkat, mintha turisták lennénk. Mikor reggelente bebiciklizem a munkahelyemre, átvágva a fél városon, igazi boldogság tölt el csupán csak azért, mert itt élhetek.
Hogy visszaköltözöm-e Magyarországra, még nem tudom. Jelenleg az életem elég képlékeny állapotban van, minden benne van a pakliban. De több az esélye annak, hogy végleg itt telepszem le.
– Nemrég tért vissza legutóbbi, három hónapos hátizsákos útjáról Indiából és Nepálból. Mesélne erről az útról?
– Fantasztikus kalandot éltünk át, mindazonáltal életünk legnehezebb körülményei közt utaztunk. Körülbelüli útitervet csináltunk, amit nagyjából be is tartottunk. Persze ahol jól éreztük magunkat, ott sokszor rátettünk pár napot a tervezett tartózkodáshoz, máskor meg a körülmények nem engedték, hogy továbbutazzunk. Szerencsére Nepálra elég sok időnk volt, így szabadon módosíthattuk a programot, kedvünknek és az új információknak megfelelően. Azt mindketten sajnáltuk, hogy India északi részén (Ladakhban és Kashmirban) nem tölthettünk több időt. Így oda még biztos visszamegyünk egyszer.
Legnagyobb hatással a természet szépsége volt rám, főleg az Annapurna körüli túránk során, és Ladakhban. Ott találtam meg azt, amiért elindultam: azt a tibeti buddhizmussal átitatott tájat és a végtelenül kedves lakóit, amit és akiket nem felejtek el. Sajnos sokat csalódtunk Nepál lakosaiban, túlzott vágyuk a turisták megkopasztását illetően elborzasztott. Ezzel ellentétben a Ladakhban töltött két hetünk alatt rengeteg nagyon kedves embert ismertünk meg, akik igazán nyílt szívvel
és örömmel, mindenféle hátsó szándék nélkül fogadtak.
(több információt a hatizsakkalahimalajaban.blogspot.com blogon olvashatnak)
– Közel három hónapot töltöttek Dél-Amerikában is bejárva Perut, Bolíviát, Chilét és Argentínát. Milyen érzésekkel, élményekkel érkeztek haza? Mi az, ami leginkább megmaradt Önben ezekből az országokból?
– Így másfél év távlatából az emberek végtelen kedvességére gondolok vissza leginkább. Sok olyan élményben volt részünk, ami során megtapasztaltuk a lakosok barátságosságát, nyíltszívűségét. Pl. mikor Peruban egy család spontán felkínálta, hogy maradjunk náluk pár napig (egy pici faluban), s mindenféle ellentételezés nélkül megosztották velünk mindenüket! Vagy mikor Argentínában egy kis város egyik bolondos lakója befogadott minket egy napra, és igazi keresztényi szeretettel osztotta meg velünk mindenét. Igazi barátságok születtek. De Patagónia fenséges tájait sem fogom elfelejteni, a végtelen pampákat, az óriás gleccserek és csipkézett hegyek világát! Rengeteget tudnék mesélni erről a négy országról!
– Délkelet-ázsiai útjuk során, pontosan mely országokban voltak? Mennyi időt töltöttek egy-egy helyen, területen?
– Thaiföld, Laosz, Vietnam és Kambodzsa volt a négy meglátogatott ország. Előbbiben kb másfél hetet, Laoszban sajnos csak 3 napot, Vietnamban egy hetet, és Kambodzsában 5 napot töltöttünk. A körülmények szerencsés alakulása végett sikerült jól betartani az útitervet, aminek köszönhetően a legtöbbet hoztuk ki a mindössze egy hónapból.
– Erről az útról mire emlékszik vissza legszívesebben?
– Bár a táj itt is magával ragadott, főleg az emberi kapcsolatok maradtak meg bennem leginkább. Ahogy a könyv címében is utalok rá, mindenhol, mindig hatalmas mosollyal és szeretettel fogadtak. Az ember ezekben a buddhista országokban érzi igazán, hogy mit jelent a vendégszeretet.
– Mi kell ahhoz, hogy Európán kívül, idegen kultúrákban valaki vezető nélkül sikeresen végigjárjon hasonló hátizsákos utakat? Kinek bátorítana, hogy merjen belevágni?
– Vállalkozókedv, némi nyelvtudás (főleg az angollal lehet mindenhol boldogulni, de Dél-Amerikában pl csak a spanyollal érteti meg magát az ember) és csöpp tájékozódási képesség. ÉS sokszor az is, hogy képesek legyünk elviselni egyszerű, néha higiéniamentes körülményeket is, tudva, hogy a hátizsákos turista nem szállodában szokott megszállni.
– Van-e olyan hely a világon, ahol eddig még nem járt, de mindenképpen el szeretne jutni?
– Rengeteg hely van a világon, ahova még szeretnék eljutni. Még mindig leginkább a buddhizmus által „lakott” országok vonzanak, így Ladakhba még visszatérek, és remélem, egyszer Tibetbe is eljutok. De Irán, Jordánia, Örményország és az „Isztániák” is nagyon csábítanak. Párommal legközelebbi úti célként Délkelet-Ázsiát terveztük be, Burma, Laosz, Indonézia, Malajzia…
Úgyhogy a spaletta elég színes, szerencsére a Föld összes országa kínál bőséges látnivalót, ezért lényegében mindegy, hogy hova megyünk. Megjegyzem, Európát is nagyon izgalmasnak találom, Skócia és Írország (részletesebb felderítése) már régóta a terveim között szerepel, és Olaszországba is bármikor visszamennék. De persze Európában még hátizsákkal is drágább az utazás, így valószínűleg ezek az úti célok még egy darabig csak tervek maradnak.
– Megvan-e már a legközelebbi úti cél?
– Ahogy a fenti listából is látszik, nehéz választani. Még nincs meg, de ez nálunk sokszor elég spontán szokott jönni, úgyhogy majd meglátjuk mit hoz a holnap.
Fotók: Ráduly Bea
A fényképeket Ráduly Bea engedélyével tettük közzé.
Ráduly Bea: Hátizsákkal a mosolyok földjén (2009)
Kapcsolódó cikk:
Ráduly Bea: Hátizsákkal a mosolyok földjén – részlet
Kapcsolódó cikkek:
Dr. Szabó Erika természetgyógyász (Amerikai magyarok)
Katona Andrea idegenvezető és Orbán Gábor zoológus, idegenvezető (Magyarok Közép- és Dél-Amerikában)
Ráduly Bea idegenforgalmi referens, rendezvényszervező, a Hátizsákkal a mosolyok földjén c. útinapló szerzője (Franciaországi magyarok)
Interjú Oláh Sándorral (Angliai magyarok)
Interjú Károlyi Ildikó nyelvtanárral (Olaszországi magyarok)
Beszélgetés Farkas Margittal, a Dublini Napló című könyv szerzőjével ( Írországi magyarok)
Interjú Thea Soti énekesnővel és szerzővel, aki Németországban tanul és dolgozik
Interjú Somi Pannival a Sivasakti Kalánanda Táncszínház művészeti vezetőjével
Interjú Mészáros Mari szobrászművésszel (Hollandiai magyarok)
