A szociális biztonság koordinációjának célja, hogy biztosítsa az EU tagállamokban az állampolgárok és családtagjaik részére a szociális ellátások bizonyos formáinak igénybevételét más tagállamokban. A tagállamokban az ellátások fajtái, jogosultsági feltételei és mértéke eltérő, azt a tagállamok maguk határozzák meg. A koordináció mindössze a tagállami szociális rendszerek között teremt kapcsolatot, mégpedig úgy, hogy meghatározza, milyen feltételek mellett és milyen eljárások betartásával kell más tagállam állampolgárai részére szociális ellátásokat nyújtani. A szabályozások pontosan behatárolják, hogy az állampolgárok mely köre jogosult a juttatásokra, illetve hogy milyen szociális juttatásokat kell a koordináció alá tartozónak tekinteni.

A vonatkozó uniós szabályozás jelentős többletjogosultságokat nyújt a magyar állampolgároknak a többi tagállamban, valamint az Európai Gazdasági Térség állampolgárainak Magyarországon is. A többletjogosultságokkal párhuzamosan változtak azonban a biztosítási kötelezettségre vonatkozó szabályok is.

Az Európai Unió jogi alapját képező, az Európai Közösségeket létrehozó Szerződés 42. Cikkében (a régi 51. Cikk) a szociális biztonsági rendszerekkel kapcsolatban alábbi alapelveket rögzíti:

• Az Uniónak nem célja egységes európai egészségügyi jog bevezetése a tagállami rendszerek helyett, jogharmonizáció nincs;
• A négy alapszabadság elve közül a személyek szabad mozgása az egészségügyi ellátások nélkül nem valósulna meg, az eltérő rendszerek összehangolása, koordinációja tehát szükséges.

Szociális biztonsági jogszabályok

Az egészségbiztosítási ellátások tagállamok közötti koordinációja az 1408/71/EGK és az 574/72/EGK rendeletek alapján történik, melyek hazánk uniós csatlakozásának napjával Magyarországon is kötelezően alkalmazandó jogszabályokká váltak. Mindkét szabályozás rendelet, tehát közvetlen alkalmazása a tagállamokra nézve kötelező, és elsőbbséget élveznek a belső joggal szemben. A rendeletek alkalmazása a gyakorlatban E jelű nyomtatványokkal történik.

A koordinációs rendeletek hatálya kiterjed az Európai Unió tagállamaira, továbbá Liechtensteinre, Norvégiára és Izlandra. Ezen felül Svájc egy, az Európai Unióval kötött egyezmény alapján szintén alkalmazza a koordinációs rendeleteket.

A koordinációs rendeletek hatálya kiterjed az Európai Unió tagállamaira, továbbá Liechtensteinre, Norvégiára és Izlandra. Ezen felül Svájc egy, az Európai Unióval kötött egyezmény alapján szintén alkalmazza a koordinációs rendeleteket. Ezt az egyezményt az újonnan csatlakozó államokra 2006. április 1-jén terjesztették ki.

A 859/2003/EK rendelet alapján 2003. június 1-jétől kiterjed harmadik államok polgáraira is.

A rendeletek alapelvei az alábbiak:

1. Egy ország jogrendszerének alkalmazása.
2. Azonos elbírálás.
3. Szerzett jogok megtartása.
4. Biztosítási idők összeszámítása.

Biztosítási jogviszony: a munkavégzés helyének elve

A munkavállalóra annak az országnak a jogszabályai vonatkoznak – abban az országban biztosított – amelynek területén a munkát végzi (13. cikk).

Általános szabály, hogy aki az Európai Gazdasági Térség (EU tagállamok, valamint Norvégia, Izland vagy Liechtenstein) területén kereső tevékenységet végez, akkor a biztosítási kötelezettsége abban a tagállamban áll fenn, ahol ezt a tevékenységét ténylegesen végzi (13. cikk).

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a munkavállaló, illetve önálló vállalkozó a munkavégzés helye szerinti országban a munkavégzés megkezdésétől biztosított lesz és a járulékokat is ebben az államban kell fizetni. Ez abban az esetben is így van, ha a munkáltató székhelye/telephelye egy másik tagállam területén található.

Amennyiben egy másik tagállamban székhellyel rendelkező munkáltató olyan munkavállalót, melynek állandó lakóhelye valamely EGT tagállam területén található, Magyarországon foglalkoztat, a magyar szabályok szerint válik biztosítottá és utána munkáltatója a magyar biztosítottakra irányadó mértékű járulékot fizet. Ilyen esetben a Magyarországon foglalkoztatott munkavállaló a bejelentési kötelezettség és járulékfizetés tekintetében úgy jár el, mintha a munkáltató képviselője volna.

A Rendelet főszabálya értelmében egy személy egyszerre csak az EGT egy tagállamában lehet biztosított, akkor is, ha egyidejűleg több tagállamban több munkavégzésre irányuló jogviszony keretében foglalkoztatják. E szabály alól csak olyan, speciális esetekben lehet kivételt megállapítani, amikor az adott személy valamely tagállamban a köztisztviselők különleges társadalombiztosítási rendszerébe tartozik.

E szabályok az alábbi személyekre vonatkoznak:

Az Európai Unió tagállamainak (2007. január 1-jétől 27 tagállam), továbbá Liechtenstein, Norvégia és Izland állampolgáraira. Ezen felül Svájc egy, az Európai Unióval kötött egyezmény alapján szintén alkalmazza a koordinációs rendeleteket. A 859/2003/EK rendelet alapján a Rendelet szabályai kiterjednek harmadik államok polgáraira is, amennyiben azok valamely EGT tagállam területén jogszerű lakóhellyel rendelkeznek.

Az általános szabályok alól azonban a Rendelet több kivételt is megállapít. Mindenkire az előzőekben írt főszabály vonatkozik. Kivételek az alábbiak:

• a munkaadó által a másik ország területére munka végzésére kiküldött dolgozók (a külföldi kiküldetést teljesítő köztisztviselők is);
• a tengeri hajók, repülőgépek személyzete;
• a külképviseletek tagjai és alkalmazottai;
• az országhatáron átnyúló üzemekben foglalkoztatott személyek (csak az osztrák egyezménynél).

A migráns munkavállalók szociális biztonságáról szóló 1408/71/EGK rendelet (a Rendelet) II. címe rögzíti azokat az általános és különös szabályokat, amelyek alapján meghatározható, hogy egy, tevékenységét részben vagy egészben az Európai Gazdasági Térség különböző tagállamaiban végző munkavállaló/egyéni vállalkozó esetében mely tagállam jogszabályait kell alkalmazni a biztosítási kötelezettség elbírálására.

Betegségi eljárások

A közösségi szabályok mindenkit szociális védelemben részesítenek, akire a rendelet hatálya kiterjed, beleértve a turistákat is.

Az igény érvényesítésekor az elbíráló szerv az összes előzetes biztosítási időt figyelembe veszi. A más tagállamokban megszerzett biztosított időszakokat az adott tagállam hatályos szabályai alapján kell kiszámítani. Ez garantálja, hogy a más tagállamba történő áttelepülés vagy a munkavégzés megváltozása esetén nem semmisülnek meg, a már korábban megszerzett jogosultsági időszakok.

Gyógyellátás

A gyógyellátások keretében a beteg jogosult háziorvosi-, járó- és fekvőbeteg-, illetve fogorvosi ellátásra, gyógyszerre, gyógyászati segédeszközökre, és egyes esetekben közvetlen pénzbeli visszatérítésre.

Általános szabály, hogy a gyógyellátásokra való jogosultság azon tagállamok szabályozása szerint kerül megállapításra, amelyben az igényérvényesítés megtörtént. A szolgáltatásokat azon tagállam illetékes teherviselője téríti meg, amelyben a biztosítási jogviszony fennáll.

A szabályozás értelmében előfordulhat, hogy az igénylő esetleg kedvezőbb egészségügyi szolgáltatásban részesül abban a tagállamban, ahol a szolgáltatást igénybe veszi, mint ott, ahol biztosítással rendelkezik. Fontos kiemelni, hogy a fenti sajátosságból eredő káros következmények kiküszöbölésére az egészségügyi szolgáltatások körében számos speciális jogosultsági feltétellel, kikötéssel találkozhatunk.

Speciális esetek

A határ menti munkavállalók és családtagjaik

A határ menti munkavállalók megválaszthatják, hogy lakóhelyükön vagy/és munkavégzésük helyén veszik-e igénybe az egészségügyi szolgáltatást. A választás lehetősége nem biztosított az ingázó munkavállaló családtagjaira – kivéve a sürgősségi ellátást, illetve ha a két tagállam kétoldalú egyezményt kötött (például: Belgium – Franciaország; Franciaország – Hollandia; Franciaország – Spanyolország között).

Az ideiglenesen külföldön tartózkodók egészségügyi ellátásai

Az ideiglenesen külföldön tartózkodó személyek minden orvosilag szükséges egészségügyi ellátásra jogosultak. A jogszabály a külföldön tartózkodás jogcímét nem érinti. Turistaként, kiküldetésben, nyugdíjasként, rokonlátogatóban vagy éppen üzleti úton lévő személyek ugyanolyan elbánásban részesülnek.

Abban az esetben, ha valaki önkéntesen, gyógykezelés céljából utazik valamelyik másik tagállamba, az egészségügyi ellátórendszer nem fedezi a gyógykezelés költségeit.

Pénzbeni ellátások

Általános vezérelv

A pénzbeli ellátások folyósításánál alkalmazott általános elv szerint annak a tagállamnak a jogát kell alkalmazni a munkavállalóra, amely tagállamban a munkavállaló biztosítva van (biztosítás helye szerinti jog), függetlenül attól, hogy melyik tagállamban lakik vagy tartózkodik. Ezt a szabályt minden esetben alkalmazni kell, beleértve a határ menti munkavállalókat, idénymunkásokat, a kiküldetésben lévőket, nyugdíjasokat és családtagokat is. Az ellátás összege és tartalma annak a tagállamnak a szabályai szerint alakul, ahol a biztosításra való jogosultságot megszerezték.

Táppénz

Néhány EU tagállamban a táppénzre való jogosultsághoz hat hónap biztosított jogviszony szükséges. A közösségi jog lehetővé teszi, hogy a biztosítási időszakot a munkaviszony kezdetétől vegyék figyelembe, függetlenül attól, hogy a munkavállaló mely tagállamban dolgozott. Ez azt jelenti, hogy az a munkavállaló, aki az EU bármely tagállamában hat hónapos biztosított munkaviszonnyal rendelkezik, bármely más tagállam területén is jogosult a táppénzre.

A táppénz a keresőképtelenség miatt ideiglenesen elveszett munkajövedelmet igyekszik pótolni. A táppénzt – függetlenül attól, hogy a biztosított személy mely tagállam területén tartózkodik vagy lakik – annak az államnak a szabályai szerint folyósítják, ahol a keresőképtelenné vált munkavállaló biztosított volt.

Ha a biztosított személy családtagjai nem abban a tagállamban élnek, ahol a biztosítási jogviszony fennáll, és saját jogon nem szereznek ellátásra való jogosultságot (abban a tagállamban, ahol élnek), azon tagállam biztosítási szabályai szerint részesülnek betegségi ellátásokban, amelyben biztosítva vannak.

Betegszabadság

Néhány tagállamban a nemzeti jog tartalmazza a betegszabadság jogintézményét. A betegszabadság ideje alatt a megbetegedett munkavállaló – előre meghatározott napig – nem táppénzben részesül, hanem munkabérét vagy annak egy részét kapja kézhez. A betegszabadság idejére járó díjazást a munkaáltató fizeti. A bírósági joggyakorlatban a betegszabadság idejére folyósított ellátást is betegségi ellátásnak tekintik. Ezek az ellátások exportálhatóak.

Ki fizeti a juttatást?

Ha a biztosítási jogosultság megszerzése és az ellátás igénybevétele különböző tagállamokban történik, a pénzbeli ellátásokat annak a tagállamnak a teherviselője folyósítja, amelyben a munkavállaló biztosított. Az illetékes teherviselő és a tartózkodás helye szerinti intézmény azonban megállapodást köthet, hogy a pénzbeli ellátást a tartózkodás szerinti intézmény folyósítsa, az illetékes teherviselő tagállamának joga szerint meghatározott mértékben. Ebben az esetben az illetékes teherviselő a folyósító szervnek a kifizetett összeget visszatéríti.

Jogosultság

A jogosultság megállapításakor azt kell vizsgálni, hogy a biztosított megszerezte-e a betegségi ellátásokra való jogosultságot azon tagállam szabályai szerint, ahol a biztosított biztosítással rendelkezik.

A jogosultság megállapításánál mindig a biztosított tagállamának szabályait kell vizsgálni. Ez a szabály különösen fontos az olyan nyugdíjasok esetén, akik más tagállamban telepedtek le, mint ahol a nyugdíjjogosultságukat megszerezték. A fent bemutatott általános szabályok értelmében ők annak a tagállamnak a joga alapján részesülnek betegségi ellátásban, ahol ténylegesen laknak, feltéve, hogy abban a tagállamban, ahol a nyugdíjjogosultságukat megszerezték, megfelelnek a betegségi ellátások folyósításához szükséges feltételeknek.

Forrás: EUvonal