Könyv rovatunkban olvashatják Várady Judit Zarándokúton Sefárba című könyvének egy részletét. A szerző a könyv végén írja, hogy szeretne visszamenni Afrikába. Nos, ezt meg is tette. Másfél évvel ezelőtt a Szahara Alapítvánnyal ismét felkereste a sivatagot.
Az alábbi írás erről az útról készült.
Várady Judit írása
Amit nem látunk az nincs!
Hajnalodott. A hirtelen támadt szél átjárta a szobát, különös, szokatlan zajok szűrődtek be a távolból és valamilyen furcsa szagú levegő csapta meg az orrom, amikor kikászálódtam hálózsákomból. Kesernyés, nedves, fahéjjal, mentával keveredett meghatározhatatlan illat, amely elegyedett a szoba dohos szagával. A hálózsákban a homokon, egy szőnyegen feküdtem, mellettem még négy alvó férfi. Nagy nehezen kimásztam, kezembe egy ruhakupaccal, törölközővel. Megpróbáltam átlépkedni az alvókat, az ajtó – aminek kilincse nem volt, csak egy drótdarabbal lehetett beakasztani – nyikorgott, de kijutottam. Kakas nem kukorékolt, egy érdes sercegő hang ébresztett a tudatára, hogy hol is vagyok. Körülöttem homok, a fal mellett egy fa nagyságú virágözönbe borult leánder édeskés illatával keverte a furcsa szagokat. A messziről jött hang a müezzin hangja volt, természetesen lemezről, csikorogva kiáltotta minden ébredőnek, hogy Allah Ahbar.
Hol is lehetne itt mosakodni? Merre lehet valami mellékhelyiség? – tűnődtem, füleltem, aztán ösztönösen megindultam egy elkülönített rész felé. Volt egy vízcsap, víz nem folyt belőle. Volt egy műanyag tartály, iszonyú piszkos, lehetett 100 literes, abból nagy nehezen öntöttem vizet, kicsit megmosakodtam, elgémberedett végtagjaim mozgásra serkentettem. Ruháim (hosszú ruha, fejkendő!) egy székmaradványra tettem, aztán inkább gyorsan felöltöztem. Hűvös volt, órám nem volt, nem tudtam megítélni, hány óra lehet. Ide nem is kellett óra, az idő más mértékkel halad. Valahol az 1500-as évek valamelyike lehet az arab időszámítás szerint, pedig 2008 áprilisát írtuk otthon. Istenem!- az milyen messze van! Több mint ötezer km Budapesttől, körülöttem a végtelen Szahara. Jöttem repülőkkel, aztán egy agyonhasznált Toyota dzsippel órákon át, csomagjaink kupacai között zötykölődve, sokszor megállítottak katonák, rendőrök, fegyveresek. Mindent megnéztek, tüzetesen, de mégis mosolyogva. Először azt gondoltam, bizonyára nem tartanak normálisnak, mi lehet az, ami az európaiakat érdekelheti ezen a kietlen világon? Délután 46 fok meleg volt, kaptunk egy másfél literes műanyagpalackos vizet, átforrósodva. Most reggel alig lehet 8-10 fok, vagy talán hidegebb?
Átjutottunk minden ellenőrző ponton, 100 méterre tőlünk egy hatalmas fal. Ezt már csak a sötétedésben láttuk, 2500 km hosszan tele katonákkal, és az út mellett aláaknázva. Sofőrünk ismerte az utat, mi olyan fáradtak voltunk, hogy nem is éreztünk különös félelmet.
Ebben a hideg leheletű reggelben azonban átfutott rajtam a borzongás. Hol is vagyok? Nyugat-Szaharában, annak is azon a részén, ahol valamikor spanyol légiók meneteltek, ahol ma több százezer menekült él, akiket Marokkó 32 éve elűzött otthonaikból. Ez a falu egy menekülttábor. Egy elfelejtett hely a marsbéli tájon.
Keserves itt az élet – télen nincs menekvés az éjszakai hideg elől, nyáron a hőség nappal meghaladja az ötven fokot. Négy éve nem esett az eső. Többszázezer menekült él öt településen vályogházakban, sátrakban. Az ivóvizet teherautókból fejtik a családi ciszternák fémtartályaiba. Néha jut a vízből a szállodaként működő régi légiós-bázisnak is, ha éppen vendégei lennének, mint most mi.
Kimerészkedtem a kőkerítésen kívülre, ébredtek az emberek. A lakott részeken túl sötét füstoszlopok emelkedtek az égig. Mi lehet az, kora reggel? Elindultam első magánutamra, bár felkészítettek bennünket, hogy egyedül ne menjünk sehová. De a kíváncsiság hajtott. Szemétkupacokkal tarkított homokbuckák között bukdácsoltam az egyik tűz gócpontjáig. Kicsit távolabb ócska TV készülékek, kibelezett számítógépházak, törött monitorok szegélyezték a kirepedezett vádit, egy régi folyómedret, legalább három méter magas kerítést alkotva. Fulladoztam. A füstfelhőből elém bukkant egy tizenéves forma fiú. Megítélésem szerint elektronikus kábelmaradékokat cipelt. Nehezen értettem meg, mit is látok. Tudom, hogy Európában törvény tiltja, hogy fejlődő országokba küldve szabaduljanak meg a veszélyes hulladékoktól, ez a fal azonban a dugaszok, kábelek, monitorok alakjáról ítélve mégiscsak Európából származik.
A fiút messzebbről szemléltem az orrfacsaró bűzben. Mélyen gondolataiba merülve belepiszkált az egyik égő halomba, ahol a tűz alapanyagát autógumi roncsok szolgáltatták. A felkavarodó pernye sűrű fátylat vont közénk. Aztán a fiú kiemelt egy kötegnyi rézkábelt a tűzből, és egy mellette lévő kis bádoglavór félébe, vízbe ejtette a sistergő kupacot. Még mindig nem értettem mit is látok. Tudom, hogy ha a szigetelést leolvasszuk a kötegekről, daganatkeltő és egyéb mérgező anyagok tömege szabadul fel. Miért csinálja ezt, ez a fiú? Hirtelen a semmiből egy tevén odalibbent egy burnuszos, (köpenyes) kék színbe burkolt alak, valamit erőteljes hangon magyarázott, aztán eltűnt. Jobbnak láttam visszamenni a bázisunkra, már ébredezett a társaság, a három magyar férfi és a mauritániai származású vezetőnk. Nem is mertem elmondani reggeli élményem, de izgatott, mi miért történt. Tisztában voltam azzal is, hogy itt lassabban mérik az időt, és előbb utóbb úgyis megtalálom a magyarázatot.
Miért megy az ember a sivatagba?
Miért megy az ember a sivatagba, amikor van tenger, vannak hegyek és megannyi kulturális örökség – világszerte? Miből fakad a kíváncsisága? A végtelenség megtapasztalásának vágya, vagy csak a „geológiai” csoda vonzása indított el?
Megmagyarázni nem tudom, de már a repülőgépről lepillantva Afrika partjának van valami csodálatosan különleges jellegzetessége. Tán a derűs, fényes napsugár, avagy a tenger haragos kék színe, a partvonal messzi látóhatárba vesző vörösessárga sávja, nem tudom, hogy mindezekből a színfoltokból melyik kápráztatja el leginkább a szemet.
Én a sivatagot akkor szerettem meg, amikor 30 évvel ezelőtt Algériában dolgoztam. Ennek az országnak túlnyomó többsége maga a Szahara. Már gyerekkorom óta volt egy állandó érdeklődésem a természeti környezet iránt, Afrikában megragadtam az összes lehetőséget, hogy kicsit a tengerpartról beljebb menjek a homok és sziklák közé. Egy ilyen hosszabb, háromnapos úton találkoztam először igazán a Szaharával. Ez egy titokzatos és az európai ember számára teljesen ismeretlen világ. Amíg az Európában élők többsége számára a sivatag egy nagy homoktenger, a valóság teljesen más. Az utazók egy csekély hányadát – talán éppen ezért – mindig is vonzotta ennek a világnak a titokzatossága, félelmetessége és ugyanakkor az a megragadhatatlan szabadsága, amit csak az érez, aki oda egyszer bemerészkedik.
Aki a sivatagba megy, rájön arra, hogy mennyi felesleges dologgal törődünk, aminek a jelentősége valójában igen kicsi; ott érti meg, hogy mennyire hamis az állítás, hogy legyőztük a természetet.
A sivatagban jön rá az ember arra is, hogy saját lénye mennyire kicsi a természethez viszonyítva. Az egyedüllét, a magány, az a csönd, ami ott az ember lelkét megérinti, az sehol máshol nem tapasztalható
Inkább ez a fajta érdeklődés vitt engem a sivatagba meg egy kicsit a filozofikus gondolatok, melyek akkor fogják el az embert, amikor a homokdűnék között egyszer csak ráborul a csillagos égbolt és valami félelmetes módon megrohanja a világegyetem végtelenségének az érzete. Az első benyomásoknak az élménye határozta meg azt, hogy máig tart a szerelem a sivataggal, és bármennyire is nehéz oda eljutni, azért én újra próbálkoztam és sikerült.
Azt még az első utak során örökre megértettem, hogy a Szaharában csak úgy lehet létezni, hogyha az emberek egymást segítik. Ott nincs olyan, hogy valakinek lerobban az autója az út mentén és akkor egy másik autó nem veszi föl. Föl kell venni, mert esetleg nem éri meg a másik nap reggelét. Nagyon fontos, hogy az ember a sivatag által diktált törvényeket betartsa és ezeknek a legfontosabbja az, hogy a terepet ismerő vezető nélkül a sivatagba menni tilos. Mostani vezetőnk a mauritániai származású Szliman Ahmed volt, aki a sivatagi tájékozódásnak, egyáltalán a sivatagban való létezésnek művésze, mestere. Olyan ember, akire egészen nyugodtan rá mertem bízni az életem és tudtam, hogy ha bevisz a sivatagba, ki is fog hozni. A másik, a sofőr, aki az egész utunkon olyan dolgokat tudott csinálni, amiket csak az tud, akinek a gyerekkora abban a közegben zajlott.
– Természetesen nem lehet semmivel sem összehasonlítani a sivatagot, de meglepő, hogy ezen a látszólag abszolút életre alkalmatlan vidéken is mennyi állat él. Egy ilyen meglepő élményem, hogy azon a részen, amit a legreménytelenebb síkságnak vagy sivatagnak ítéltem, az egy-két méter magas dombokkal tarkított homokos-köves pusztaságon egy kis lyuk mellett egyszer csak megjelent egy róka, és szempillantás alatt el is tűnt.
A sivatag végtelensége – Almássy gróf szerint – tisztítja a testet és a lelket. Az ember érzi a teremtő közelségét és nincs, ami eltérítené ettől a megismeréstől. Szinte észrevétlenül jön ránk egy felettünk álló Lényben való megtántoríthatatlan hit és a parányi kis emberi sorsunkba való beletörődés, úgy, hogy zokszó nélkül készek vagyunk arra, hogy feláldozzuk magunkat a sivatagnak – írta naplójába.
A végtelen sivatag első impressziója elkábítja az embert. A felkelő nap vörös fényénél fenséges látványt nyújt a határtalan síkság. Ameddig a szem ellát nincs előttünk más, mint a homokbuckák hullámai.
A Szahara az a világ, ahol az egyetlen kibírható lábbeli a papucs, ahol hőségvédő pajzs a turbán, ahol évszázadok óta pruszlikméretű ékszereket kalapálnak a kézművesek, ahol a sokszáz kilométeres olajvezeték a land art, ahol a szükség és a felfedezés, az élniakarás komponálta ezt a látványt, a valóságot.
Eljutni a korlátlan messzeségekbe, talán ez a legtökéletesebb kifejezése a szabadság érzésének. Némelyek mégis azt kérdezik, mi haszna van az emberiségnek egy kietlen szikla vagy a homoktenger megismeréséből, minek ilyenre áldozatot hozni, személyes kockázatot vállalni?
A sivatag rettenetes és kérlelhetetlen, nem tudom megmagyarázni miért, de mégis vissza kell térnie a sivatagba annak, aki valaha ezt megismerte.
Az út
A Szahara Alapítvány meghívására a közelmúltban három hetet töltöttem a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaságban (Nyugat-Szahara). Régóta tervezgettem egy 30 év utáni Algériába történő visszautazást, de igazán nem is tudtam a sok politikai hír hallatán, mit is tegyek, vállaljam-e? Az a hír jött mindig, hogy nem biztonságos kiutazni. Aztán felgyorsultak az események, egy áprilisi reggel már repültünk is Rómán, Algíron át Tindoufba (Algéria) és környékére, onnan pedig speciális terepjáróval Nyugat-Szaharába. Eredetileg nem erről álmodtam, de mert itt még sosem jártam és ez is Algéria része, bár veszélyes sivatag – annál is inkább érdekelt.
„Egy nép kétharmada tengődik menekülttáborokban a hazáján kívül, lassan minden reményét feladva, miközben az ENSZ által elismert állama van. A világszervezet ez ügyben (is) határozatok tömkelegét hozta már, ám ezeknek nem képes érvényt szerezni, mert egy ország (Marokkó) két nagyhatalommal a háta mögött fütyül mindenre, és ezt a legenyhébb gazdasági, politikai-diplomáciai szankciók fenyegetése nélkül megtehet.” – vonta meg 3 éve a mérleget Pál Attila a Beszélő 2005 szeptemberi számában. Michael Palin a világ egyik legféltettebb titkaként írt a helyzetről. Háromheti ott tartózkodás után, látva, hogyan nő fel immár a harmadik generáció a kietlen sivatagba szorítottan szeméthegyek között a létminimumon tengődve, borzasztó higiénés viszonyok között – egyébként töretlen szaharawi identitással – azt mondom, az ismert világ egyik legkevésbé vitatható szégyenével állunk szemben.
Homokvihar
Sivatagi utunk során, hihetetlen nagy homokvihar elől egy ilyen célra alakított vasoszlopokon álló bádogviskók egyikébe menekültünk, amihez körbe plédekkel biztosítva hozzábilincselte vezetőnk az autót is. Sajnos a várakozás közben csak ki kellett mennem, amikor is hozzám repült egy magyar tőkehalmájas üres konzervdoboz. Bent a zseblámpánál megállapítottuk, hogy előttünk járhattak arra magyarok. Csakhogy nem jártak! Vezetőnk, illetve sofőrünk, amikor tiszta lett az idő, megmutatta honnan jött a szemét doboz. Hatszáz konténert számoltunk meg, (öten voltunk) de meguntuk a számolást. Irdatlan mennyiségű szakadt, nyitott, szeméttel tele konténer landolt a sivatagban, a Nyugat-Szaharai partoktól alig 150 km-re a menekülttáborokhoz közel, ahol 15 méterre a homok alatt van a talajvíz. A szemét Európából származott, köztük döbbenten fedeztük fel a hazai magyar szemetünket is. Cégneveket, származási helyeket. Cipők, ruhák, kézitáskák halmazát görgeti a szél. A másik konténer tartalma nehezebb, számítógépek, levitézlett monitorok bukkannak elő. A következő elázott, szétszakad hordók, ki tudja milyen vegyianyag maradványait tartalmazza. A szemetet Marokkó vállalja, hogy elszállítja, és így Európa tiszta lesz. A sivatag, a Szahara pedig hatalmas. S, hogy a menekülttáborokban nem egyszer sokak halálát okozta a víz, ezzel nem foglalkozik senki.
Az éghajlatváltozás mindenkit izgat, de aligha megoldás az, hogy szemetünket, vegyi szemeteinket a Szaharába küldjük, majd eltünteti az idő.
Miért?
Néhány napi körutazásunk során egy reggelen – már bátrabb voltam – találkoztam egy fiatalemberrel, Hoszinnal. Mellette hasonló tűz izzott, mint amilyet az első nap láttam. A fiatalember megigazította napszemüvegét, és nekifogott elmagyarázni, mit is csinál.
Hetenként rendszeresen megjelennek a szemetet, hulladékokat szállító brókerek megbízottai. Azt senki nem firtatja honnan való az áru, mindenki tudja, hogy Európából. Miután a sivatagban nincs munkalehetőség, némi kis pénz reményében az élelmesebbek a lerakott árukból kicibálnak minden réztartalmú alkatrészt a képcsövekből, közben szanaszét szórják az idegbénulást okozó ólommal, tüdő és vesekárosító, daganatkeltő kadmiummal teli alkatrészeket.
A számítógépekből először kiszerelik a még értékesíthető darabokat, elsősorban a meghajtókat és memóriamodulokat, a kiszaggatott kábelekről meg leégetik a műanyagot. A rezet a felvásárlók megveszik tőlük. A maradékot egy nagyobb vihar betakarja homokkal.
Az eljövendő korok régészei bizonyára megjegyzik majd, hogy a 20. század alkonyán a 21. század elején egy újfajta ártalmas anyag jelent meg, méghozzá nem csak a hulladéklerakókban, hanem a Szaharában is: az e-hulladék.
A számítógépeken kívül még nagyon sokféle elektronikus eszköz kerül a Szaharába. Egyre inkább teret nyer a digitális televíziózás (HDTV), emiatt sok millió – amúgy kiválóan működő, de kizárólag analóg vételre alkalmas – készülék válik majd hasznavehetetlenné. Mindennek tetejébe elképesztő mennyiségű használaton kívüli elektronikus kütyüt tárolunk lakásainkban, amerikaiak szemétlerakóikban. Közben megeshet, hogy élelmesebb emberek jó pénzért megszabadítják saját államukat mindettől. Az e-hulladék a mérgező anyagok mellett tartalmaz még ezüstöt, aranyat és egyéb értékes fémeket. Elméletileg hatékonyabb és a környezetre is kevésbé terhelő módszer, ha az elhajított számítógép-alapokból kinyerve hasznosítják újra az aranyat, nem külszíni bányászattal termelik ki. Az újrahasznosító cégek brókereknek adják el a hulladékot. Azok hajókra rakják és a környezetszennyezéssel, az emberi egészséggel nem törődve elküldik a fejlődő országokba, vagy oda, ahonnan üzletet remélnek. Európa országainak nagyon kellemes ez a módszer, amit nem látunk, az nincs is. Az EU-ban érvénybelépett direktívákat pénzért mindig hatályon kívül lehet helyezni.
Egyébként Kína elektronikus hulladékot feldolgozó telepei mellett mérték minden idők legnagyobb légköri dioxin koncentrációját. A Szaharában nem méri senki. De jut belőle Nigériának, Ghánának, Elefántcsontpartnak is.
A válasz
Visszaútban a Szahara dél-nyugati felében, Tindouf nevű városban szálltam fel egy éjszakai Algírba menő járatra. A sivatag felett – biztonsági okokból – éjjel járhatnak csak a belső járatú gépek. A Marokkó által megszállt terület mellett szálltam fel Algériában, ezért hihetetlen sok ellenőrző állomáson mentem keresztül. Legalább tíz helyen kértek katonák újlenyomatokat, néztek át, nincs e nálam fegyver, kábítószer és hasonlók. Teszik ezt azért is, mert Európa meggyőződése, hogy a terroristák ott vannak köztük. Ez csak annyival tér el a valóságtól, hogy Marokkó nagy területe Afganisztán után a második legnagyobb ópium termelő terület, és a kábítószerüzlet onnan bonyolódik Európába és Magyarországra is. A repülőn találkoztam egy nagyon elegáns tuareggel, akinek mindkét kezéhez hozzá volt bilincselve egy-egy diplomata táska, és két oldalról a testőrei, kasabiájuk alatt rengeteg fegyverrel szálltak fel a gépre. ( Megmutatták!) A többi utas teljes ellenőrzése, kb. egy óra várakozás után Ők a sötétben szálltak fel. Miután mellettük ültem, találgattam, mi lehet a két diplomata táskában? Kedvesen meg is kínáltak egy kis teával, amit csak nekem hozott a gépen lévő férfi légi kísérő, aki több másik társával együtt egyébként katona. (Algírban a 3-4 milliós városban 800 ezer katona és rendőr van az utcákon éjjel, nappal, bár engem személy szerint megnyugtatott és teljes biztonságban jártam a várost).
Nos a tuareg úriember elárulta, hogy kábítószer és pénz van a táskákban, én meg naivan el is hittem, és azt is, hogy egyébként szemét ügyben dolgozik, mert most az a legnagyobb biznisz. Nem egészen értettem, majd hirtelen leszállt a gép a sivatagban, ahol három kis kék lámpa fényénél átszálltak a svájci vöröskereszt kis magángépére.
Ennél már csak akkor döbbentem meg még jobban, amikor itthon az Andrási úton lévő indiai gyors étteremben ebédelve asztalomhoz ült, helyet kért egy úriember, aki tört magyarsággal szólt hozzám, ismerte még a nevem is, – az a tuareg, akivel a repülőn találkoztam. Szemét ügyben járt Magyarországon, tőlünk Ukrajnába ment és közel hat nyelven beszélt egészen jól. Ilyen a véletlen. Én nem ismertem volna fel európai öltözékében, ő megismert. És milyen tájékozott volt! Mindig annak dolgozott, aki sokat fizet. A szemét, pedig napjainkban nagy érték! Meg is lehet gazdagodni belőle!
Kapcsolódó cikkek:
Berekméri Ágnes: Frozen Shoulder (Görögország – orvos)
Kreisz Viktor: Az élet örömei – élmények Magyarországról
Dóka Bernadett: Limon
K. Tengeri Dalma: Az első törökországi karácsonyunk
Vera Szutorisz: Navidad en España – Karácsony Spanyolországban
Vera Szutorisz: Két év és két napja (Korea)
Vojáki-Nagy Andrea: Garda-tó
Vukov-Bencsáth Eszter: Portugália magyar szemmel IV. – A portugál oktatási rendszer és velejárói
WorldWalk-Peacetour
Vukov-Bencsáth Eszter: Portugália magyar szemmel III.
Vukov-Bencsáth Eszter: Portugália magyar szemmel II.
Vukov-Bencsáth Eszter: Portugália magyar szemmel I.
Várady Judit: Kérdések? Miértek?
