Február végén volt egy éve, hogy megérkeztünk Lisszabon repterére. Este fél tizenegykor indultunk megkeresni a lakást, amit két hétre béreltünk ki egy internetes apróhirdetés alapján. Otthonról csak emailben értekeztünk a tulajdonossal, volt pár képünk a lakásról, de semmi egyéb…
Vukov-Bencsáth Eszter írása
Február végén volt egy éve, hogy megérkeztünk Lisszabon repterére. Este fél tizenegykor indultunk megkeresni a lakást, amit két hétre béreltünk ki egy internetes apróhirdetés alapján. Otthonról csak emailben értekeztünk a tulajdonossal, volt pár képünk a lakásról, de semmi egyéb. Szerencsére, a reptérről nem taxival kellett mennünk, hanem a leendő munkatársak vártak minket. Két kocsival és egy netről kinyomtatott térkép részlettel. Két kocsival, mert egybe nem fértünk volna be mi ketten, ők ketten és a mi csomagjaink, ami csak annyi volt, amennyit egy sima repülőútra vihet magával az ember. Egy térkép részlettel, mert a cím jónak tűnt, a Google megtalálta. Közel három órás kocsikázás után megérkeztünk – a reptér úgy húsz percre van a lakásunktól. Csak ezt mi akkor még nem tudtuk. Azaz, sejtettük, mert a tulajdonosék írták. Közben próbáltuk a magyar mobillal felhívni a tulajdonosékat, de folyamatosan azt hallottuk a vonal túlsó végéről, hogy „Az ön által hívott szám nem kapcsolható.” Később minden tisztázódott: a közelben – kocsival tíz percre – van egy másik ilyen utca, és mi ott kavarogtunk, a tulajdonosék angol telefonszámot adtak meg, mert ott élnek, és miattunk jöttek vissza Portugáliába. Amit máig nem rejtély: mi nem tudtuk őket hívni, ám ők minket igen, de ez hogy lehetett? Mindenesetre ez szerencsés volt, mert így a „sofőrjeinket” útbaigazították többször is. Mind a tulajdonosék, mind mi, az új bérlők zavarban éreztük magunkat: ők azért, mert a pár órás többletút mellé volt még egy hír: nincs víz, mert most szerelik be a vízórát; mi azért, mert ismeretlenül „megvárakoztattuk” őket éjjel. De ez volt a legkevesebb, hiszen már bent voltunk a lakásban: tiszta, hálószoba, nappali, szép nagy konyha… mi kell még? Egy ágy. Ez is meg volt, tehát az ötliteres kristályvízből úgy ahogy megmosakodtunk és aludtunk vagy fél napot.
Másnap már napsütésben láttuk, hogy négyszáz méterre van egy Lidl, jobbra tőlünk egy főút, és egy hatalmas, pár hektáros zöld domb, balra pedig a lakótelep többi háza, de mindenek előtt: sehol egy lapos terület, itt mindegyik út vagy felfelé vagy lefelé visz. A távolban pedig a többi város, városrész. Mivel buszozni kell, jegyet kellett vennünk. Tíz perc sétára van egy kis üzletközpont – nem a mai bevásárló központ kicsinyítve, hanem az a régi fajta, kis területen kis boltok egy épületben -, ahol az egyik papír-írószer boltban árulnak jegyet, bérletet. És láss csodát! Az eladó beszél angolul. Akkor mi csak szimplán örültünk ennek a ténynek, mert portugálul nem beszéltünk, csak a spanyol tudásom segített a hivatalos ügyintézésekkor, de erről majd később. Azt vettünk észre, hogy az eladó is örült, hogy beszélhet angolul. Mi csak egyszerűen buszjegyet szerettünk volna, ám rögtön megkaptuk az összes helyi járat menetrendjét frissen, csak nekünk kinyomtatva, kísérőnek a magyarázatot a különböző jegyekhez, a leendő bérletünkhöz, a metró állomás hollétét… egyszóval, mindent, amire szükségünk volt, baráti hangon, nem tolakodóan, nem kioktatva vagy lenézve. Igazán jól kezdődött az első napunk.
Kapcsolódó cikkek:
Berekméri Ágnes: Frozen Shoulder (Görögország – orvos)
Kreisz Viktor: Az élet örömei – élmények Magyarországról
Dóka Bernadett: Limon
K. Tengeri Dalma: Az első törökországi karácsonyunk
Vera Szutorisz: Navidad en España – Karácsony Spanyolországban
Vera Szutorisz: Két év és két napja (Korea)
Vojáki-Nagy Andrea: Garda-tó
Vukov-Bencsáth Eszter: Portugália magyar szemmel IV. – A portugál oktatási rendszer és velejárói
WorldWalk-Peacetour
Vukov-Bencsáth Eszter: Portugália magyar szemmel III.
Vukov-Bencsáth Eszter: Portugália magyar szemmel II.
Vukov-Bencsáth Eszter: Portugália magyar szemmel I.
Várady Judit: Kérdések? Miértek?
