Lisszabon: a Ponte 25 de Abril és Mon Santo
Igaz, hogy az előző írás végén a nyelvoktatásról ígértem újabb sorokat, de most inkább turista szemmel szeretnék írni. Gondoltam, mesélek pár helyről, ahol jártunk az elmúlt egy évben. Előre kell bocsátanom, hogy nem nyaralásos beszámolók következnek majd szép sorjában, inkább egy-egy hely rövid (földrajzi elhelyezkedés szempontjából történő) bemutatása és azok a gondolatok, érzések, emlékek, amiket az adott helyről őrzünk.
Vukov-Bencsáth Eszter írása
Akkor kezdjük a fővárossal! A minap ismét gyalogosan nyakunkba vettük az város egy részét. Tudni kell, hogy van két nagyon hosszú hídja a városnak: Ponte de 25 de Abril és a Ponte Vasco de Gama. Az első majdnem 2.3 km hosszú, a második 17.2 km. Nem tudtuk biztosan, hogy gyalog lehet-e menni a hídon, de az volt a terv, hogy a magyar nagykövetségről a szavazás után elmegyünk és átmegyünk a rövidebb hídon. Azért is, mert rövidebb, azért is, mert ez van közel a nagykövetséghez. És azért is, mert a Tejo folyó túloldalán, a hídtól nem messze a magasból szép a kilátás az esti Lisszabon északi részére.
Talán budapesti szemmel nagyon furcsa ez az egész híd… hatalmas és nem látni egyik végét sem igazán. Ami a város északi részén van, azt semmiképp. Ha az ember jó messze van, mondjuk a folyóparton, akkor csak azt érzékeli, hogy a híd a házak felett csak megy, megy, és eltűnik a horizonton az épületek között. Sőt, akár az épületekben. Ha az ember a hidat követi, és a szerkezet alatt áll, akkor pedig nagyon kicsinek érzi magát… és összezavartnak is, mert körbenéz, és mit lát? Régi házak – lepukkantak és felújítottak egyaránt –, utak, de minden felett ott húzódnak a hatalmas betonívek és olykor szembetalálkozunk egy-egy tartóoszloppal. Vasárnap lévén nem volt túl nagy a forgalom a hídon, de így is dübörgött a környék, amikor a vonat, villamos(?) áthaladt a híd alsó felén húzódó síneken. Mi kitartóan baktattunk, a régi épületek között, és egyszer csak változott a terep. A régi házak el-eltűntek, helyettük inkább a város széli, kertek alatti táj vette át a helyet. Nekünk a budapesti/budafoki Kamaraerdő jutott az eszünkbe, de talán a János-hegy környéke is ilyen. Tehát, követtük a híd piros csíkját, és nem sokára kiértünk egy autópályára nyíló sorompós kapuhoz. Na, itt kezdődik a híd… és a felhajtó mellett egy kerek tábla: biciklivel, traktorral, tehénnel és gyalogosan TILOS a tovább. De legalább most már tudjuk, merre az arra! A nagykövetségtől az út úgy fél óra volt, napsütésben, madárfüttyben és olyan tavaszi virágillat áradatban, ami a ballagásra feldíszített gimnáziumomra emlékeztetett.
Visszamentünk mondjuk félútig a nagykövetség felé, mert azon a részen már sok busz jár. Meg is találtuk, melyik az, ami átvisz a hídon, de vasárnap és tavaszi szünet lévén a busz csak másfél óránként jár. Lisszabonban nem egy közlekedési vállalat van, de az északi városrészben főleg a Carris nevű cég hálózata működik, nekünk is erre van bérletünk. A híd déli oldala pedig már a város déli része, ahova carrisos buszból nem sok megy, viszont a Tejosul (dél-Tejo) cég annál inkább. Ebből lett is volna egyből öt busz, de a menetrend alapján elég későn értünk volna haza. Ezért a hídátutazás egy következő program lesz a közeljövőben.
Hazafelé nem a jól bevált metró-busz párosítással jöttünk, hanem a véletlenül felfedezett carrisos buszra – a 24-es számúra – szálltunk ami eddig ismeretlen helyen keresztül vitt. Lisszabonnak van egy hatalmas zöld területe: Mon Santo. Ez nem park, inkább egy a város(szélén) húzódó hatalmas domblánc, csupa zöld, a lisszaboniak a város tüdejének is hívják. Van itt sátorozási lehetőség, két nagyon nagy játszótér, sok-sok tűzrakóhely, túraútvonalak. Mindezek ellenére mégsem hagyjuk el a várost, több busz is keresztezi a parkot. Próbáltam számolni, a mi buszunknak kb. 8 megállója volt. A röpke 10 perces buszozás alatt arra a megállapításra jutottam, hogy nem elég egy nap az egész „park” megismeréséhez.
Este azon gondolkoztam, milyen sok mindenből áll ez a város. Csak az épületek képei cikáztak a szemem előtt, és nagyon fura érzés volt, hogy egyik pillanatról a másikra a régi épületeket felváltják a lakótelepek, ezeket pedig a kertes házak… és ekkor hirtelen bevillant valami: hiszen a régen látott Budapestünk is ilyen. Eddig erre nem döbbentem rá, de most tisztán láttam a szülővárosomat egy idegen szemével.
Reálisan, csak információk alapján: igen, vannak a régi részek, vannak a lakótelepes részek és vannak a kertvárosi részek. Csak én eddig bennük éltem, és nem láttam úgy a helyeket, mint egy turista. Ám jó érzés arra gondolni, hogy a turistaszemnek ismeretlen helyek nekem a legkedvesebbek is lehetnek. Lassan lesznek ilyen portugál helyek is.
Kapcsolódó cikkek:
Berekméri Ágnes: Frozen Shoulder (Görögország – orvos)
Kreisz Viktor: Az élet örömei – élmények Magyarországról
Dóka Bernadett: Limon
K. Tengeri Dalma: Az első törökországi karácsonyunk
Vera Szutorisz: Navidad en España – Karácsony Spanyolországban
Vera Szutorisz: Két év és két napja (Korea)
Vojáki-Nagy Andrea: Garda-tó
Vukov-Bencsáth Eszter: Portugália magyar szemmel IV. – A portugál oktatási rendszer és velejárói
WorldWalk-Peacetour
Vukov-Bencsáth Eszter: Portugália magyar szemmel III.
Vukov-Bencsáth Eszter: Portugália magyar szemmel II.
Vukov-Bencsáth Eszter: Portugália magyar szemmel I.
Várady Judit: Kérdések? Miértek?
